A Magyar Optimum negyedik vitája
A Magyar Szocialista PártKözép- és Kelet-európai Tagozatának vitaülése. 2000. október 18.
Tabajdi Csaba: Ma negyedik alkalommal folytatunk vitát a baloldal és a nemzeti kérdés témájáról. Közben készítettem egy újabb tanulmányt a Magyar Optimum alapján, amelyben a Millenniumnak is próbáltam egy baloldali értelmezését adni. Balogh András történész, egyetemi tanár, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem tanszék- vezetôje:
Abból indulok ki, hogy van egy nagy deficit a baloldalon a nemzeti kérdés értelmezé-
se, megértése és megfelelô formában történô interpretálása területén. Más oldalról pedigkonstatálhatjuk, hogy a nemzeti problematikát hagyományosan – nemcsak Magyarorszá-gon, hanem világszerte – a jobboldal nem egyszerûen mûveli, vagy használja, hanem kisajá-títja. Ezért példa értékû a Tagozat törekvése, hogy modern választ adjon arra, mit is jelenta baloldal számára a nemzeti kérdés. Ha ez esetleg meghaladja az erôinket, azért van, merta baloldal száz éven keresztül azon nevelkedett a szocialista, szociáldemokrata és a kommu-nista baloldal, hogy a nemzeti kérdések eleve egy elfogadhatatlan kontextusban, retrográdtörekvésekhez kötôdôen vetôdtek fel, s végig megmaradtak azok a reflexek a baloldalban,hogy tartani kell ettôl a kérdéstôl, jobb, ha egyáltalán nem is beszélünk róla, nem is foglal-kozunk vele. Ezzel ezt a terepet mindig át is adta a baloldal, és nem tévedünk, ha azt mond-juk, hogy a szélsôséges soviniszta mozgalmak térnyerése nem utolsó sorban a baloldalérzéketlenségébôl, nemzeti kérdések iránti közönyébôl, vagy ellenségességébôl fakadt. Egyûr támadt. Mert tudomásul kell venni, hogy az emberek különbözô közösségei valamilyenviszonyt a nemzethez mindig kialakítottak Európában a 19– 20. századtól kezdve. KésôbbEurópán kívül is úgy alakult a világfejlôdés, hogy nemzeti közösségekbe szervezôdve élnek
az emberek, és tulajdonképpen az államok az esetek jelentôs részében vagy már megszüle-tésükkor szerves kapcsolatot alkottak a nemzettel, vagy késôbb alakult ki közöttük ez akapcsolat. Vagy a nemzetek törekvése volt, hogy államot hozzanak létre, vagy az államokkésôbb teremtették meg a nemzetet saját kereteik között, de mindenképpen van valami kü-lönlegesen szoros kapcsolat az állam és a nemzet között. Ezért nélkülözhetetlen, hogy akonstruktív modern baloldal egész eszmerendszerébe szervesen beilleszkedjék a nemzethezvaló pozitív viszony. Felvetôdik az a kérdés, hogy a 21. század küszöbén nem késünk-e el,amikor ezzel foglalkozunk? Nem olyasmire fordítjuk-e az energiáinkat, ami veszít a je-lentôségébôl, vagy már el is veszítette azt? Szembe kell néznünk azzal a problémával, hogyma a globalizációs folyamat intenzívebb szakaszába lépett, mint bármikor eddig, hogy Eu-rópában a nemzetközi politikai tevékenységnek a fô iránya az európai integrációhoz ésegyéb integrációkhoz való viszony kialakítása.
Ma a szociáldemokrácia Európában az európai integrációt elsôdleges feladatának tartja,
már pedig közismert, hogy a globalizáció és az integráció egész intézményrendszere, eszme-rendszere nem nemzeti alapokon jött létre, és nem erôsíti a nemzeti különállást, a nemzetikizárólagosságot, a nemzeti ideológiákat. Mirôl van itt szó? Szembe találjuk magunkat azzal,hogy a modern korban kell választ adnunk a nemzeti kérdésekre, de minden elemzésnekebbôl az új világhelyzetbôl kell kiindulnia, ahol a globalizációs folyamatok azt is jelentik,hogy a hagyományos nemzetállamnak a szerepe nagy mértékben csökkent, sôt csökkentmaguknak az állami szereplôknek a különleges, vagy kizárólagos szerepe is ezekben a folya-matokban. A nemzetközi rendszer az elmúlt két évszázadban valóban a nemzetállamokraépült, de ma a nem állami tényezôk különleges szerepre tettek szert. Jelenleg van ötvenolyan multinacionális vállalat, amelyek közül az ötvenediknek is lényegesen nagyobb a be-vétele, mint egy közepes európai államnak a költségvetése.
A döntési pontok így természetesen átkerültek máshova. Nemrégiben találkoztam egy
többpárti angol delegációval, amelynek a Tory tagja nagyon meglepôdött, amikor a magyarfelektôl nemzeti pénzügyekrôl hallott. Mert szerinte brit pénzügyek nem léteznek, hiszenezek teljes egészében európai, sôt globális szinten mûködnek, tehát maga a fogalom is ér-telmetlen ebben a formában. Az európai integráció kifejezetten a hagyományos nemzetálla-mokat támadja meg. Tabajdi Csaba tanulmányában szintén utalás van arra, hogy a nemzet-államot két oldalról támadja meg ez az európai integráció. Egyrészt felülrôl, mert Brüsz-szel hatáskörei megnövekedtek számos olyan kérdésben, amely a hagyományos nemzetiszuverenitást érinti, másrészt pedig az erôsödô regionalizáció – ami szerves része az egészintegrációs folyamatnak – a nemzetállamot alulról támadja meg, hiszen honnan vennék akompetenciájukat, akár Brüsszel, akár pedig a régiók? Természetesen egy helyrôl, hiszenmajdnem adott mennyiségû az a kompetencia, aminek az elosztásáról szó van.
A döntések egy része átkerül szupranacionális szintre, másik része pedig lejjebb kerül,
a régiók szintjére, még pedig nagyon jelentôs kérdésekben. Ha nem nézünk szembe ezekkela folyamatokkal, akkor semmiféle értelmes választ nem fogunk kapni. Akkor legfeljebb az-
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
zal vádolhatnak bennünket, hogy a szociáldemokraták elmulasztották a 20. században kor-rekt válaszokat adni a nemzeti problémára. Most talán megpróbálnak valamilyen szellemierôfeszítést tenni, aminek már nincs sok értelme az ezredfordulón. Ez a vád kimondva-kimondatlanul elhangzik, és nemcsak értelmiségi körökbôl. A világhelyzet ilyen felvázolásá-val együtt, én mégis helyeslem, hogy a szociáldemokrácia foglalkozik a nemzeti problémák-kal. Igaz, hogy ma már nem azt a szerepet tölti be a nemzet, a nemzetállam, vagy általábanaz állam, mint amit betöltött a 19. és a 20. században, de semmiképpen sem bizonyítható,hogy a globalizációs folyamatokban eltûnnek a nemzetek. Sôt bizonyos értelemben másfunkciói nagy mértékben megerôsödnek, éppen azért, mert ez a globalizáció egy demokra-tikus világrendben fog érvényesülni, és nem utolsó sorban a szociáldemokraták törekvéseieredményeképpen fog kialakulni.
Önmagában a globalizációnak nincs ideológiai töltete, hogy demokratikus, vagy nem de-
mokratikus. Reméljük, hogy demokratikus irányú lesz, és pluralizmust fog jelenteni, az in-dividuumok, a régiók, a nemzetek, a különbözô csoportok a saját identitásukat meg tudjákerôsíteni. Ilyen értelemben valószínû az, amirôl Tabajdi Csaba nagyon találóan beszélt, hogya kulturális vonatkozások nagyon nagy mértékben megnövekednek. Tehát mindaz, ami anyelvvel, a tradíciókkal, a különbözô csoportidentitásokkal összefüggô értékeket jelenti. Nem kell, hogy a globalizáció eltüntesse ezeket, tényleges érték, hogy az emberek megôriz-zék azt, ami a saját történeti identitásukból adódik. Van olyan leegyszerûsítô nézet is –fôként a különbözô liberális koncepciókhoz kapcsolódóan , hogy egyetlen nagy, homogén,egységes kultúra alakulhat ki, amiben az egyéni jogoknak nagy szerepe lehet, de idegenke-dik attól, hogy a csoportok valamiféle identitását elismerje, mert tart tôle, hogy folytatódika visszaélés ami a történelemben már sokszor megtörtént a különbözô csoportidentitások-kal, csoportjogokkal.
Mégsem szabad elhagynunk ezeket az értékeket, a kulturális hagyományokat. Én egyér-
telmûen úgy érzem, hogy ezeket meg tudjuk védeni. Ezzel kapcsolatosan van az elsô óriásiproblémánk. Az európai kontinensen a magyarság esetében a legmarkánsabb az a külön-bözôség, ami a kulturális és a politikai nemzet között fennáll. Véleményem szerint az integ-ráció elôrehaladása, a globalizációs tendenciák megerôsödése miután azzal jár, hogy a poli-tikai nemzet különbözô funkciói sok tekintetben csökkenni fognak megerôsíti a kulturálisfunkciók lehetôségét és gyakorlását. Ilyen értelemben a kárpát-medencei magyarság közöt-ti kapcsolatoknak nem a csökkenése, hanem a növekedése, és valószínûleg a nemzeti iden-titás további fennmaradása és erôsödése is elképzelhetô ebben az integratív új világban. Te-hát nincs semmiféle világfejlôdés elleni törekvés abban, ha valaki az össz-kárpát-medenceimagyar nemzetben gondolkodik. A közép- és kelet-európaiak nemzetközileg nehezen tudjákelfogadtatni azt a koncepciót, hogy a nemzet és az állam között, a nemzetiség és az állam-polgárság között nincs azonosság. Az egyik legnehezebb feladata a magyar diplomáciának,a kormánynak, és általában a magyaroknak azt elmagyarázni, hogy létezik egységes magyarnemzet, amelyet politikai határok szabdalnak szét. Ezt az álláspontot pedig nekünk akkor is
meg kell védeni, ha Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában mások a vélemények, má-sok a tradíciók.
A globalizáció elôrehaladásával és az integráció elmélyülésével megnövekszik a
lehetôsége a nemzeti közösség elismerésének, hiszen a kulturális funkciók erôsödnek meg,amelyeket a reményeink szerint csökkenô jelentôségû államhatárok nem szabdalnak szét. Idejét múlt etatista szemlélet az, amelyik az állammal akarja azonosítani a nemzetet. Azállamhatárok szerepének csökkenése nem vezet oda, hogy csökken a nemzeti identitás. Sôt,érdekes módon, a globalizációnak számos fontos eleme sokkal régebben megjelent, mintahogy a modern nemzetek kialakultak. A globalizációnak számos olyan vonása van, amelymár a korai középkorban is megvolt. Az pedig a gazdaságtörténészek között szinte közhely,hogy a nagy felfedezések után a 16–17. századtól kezdve már globális kereskedelem és gaz-daság kezdett kialakulni. Hadd említsek meg még néhány dolgot. A közös európai érték-rendszer, amire annyira büszkék vagyunk benne az emberi jogok, a kisebbségi jogok, a plu-ralista demokrácia, a magántulajdon szentsége, a piacgazdaság megvolt már a középkorban. A kereszténység is ezt az univerzalizmust bizonyítja. Azt mondjuk, hogy most nagy nyelvihomogenizálódás következik az integráció során, mert közös nyelven tudunk majd kommu-nikálni. Az angol nyelv szerepe a mai integrációban messze van attól, ami a latiné volt a kö-zépkorban. A római jogra épült jogrendszerek domináltak a középkori Európában és sem-miféle különleges intézkedés nem kellett ahhoz, hogy valaki az egyik európai kultúrkörhöztartozó országból elmenjen a másikba és ott joghátrányok nélkül éljen. Ugyanúgy gondol-kodtak, bár a nemzeti különbségek megvoltak.
A 17. századtól a globalizáció korai idôszakára való reakcióként jött létre tulajdonkép-
pen a nemzetek elkülönülése. Ne felejtsük el hogy a 19. század legvégén gyakorlatilag szin-te teljesen közös piac kialakult ki a különbözô fejlett országok között. Erre való reakciókénta világ legdurvább nacionalizmusai az elsô világháború után jöttek létre. Azt hiszem, hogytörténetileg elvethetjük azt a gondolatot, hogy a nemzeti szintet meghaladó új szint, a globa-lizáció mintegy a nemzet antitéziseként jött létre. Ez tudományosan, történetileg is sokkalbonyolultabb, és amennyiben a globalizáció nem tudja a társadalom és az egyes nemzetekreményeit kielégíteni, akkor semmiféle biztosíték nincs arra, hogy akadálytalanul megvaló-sul. Ha a globalizációs folyamat nem tudja a társadalmon belüli szakadékokat kezelni, vagynem tudja az egyes nemzetek közötti különbségeket jelentôsen csökkenteni, akkor az egyiktermészetes reakció éppenséggel egy erôteljes antiglobalista nacionalizmus. Ezért sem hi-szem azt, hogy lezárult volna egy szakasz, és soha nem tér vissza a durva soviniszta nacio-nalizmus korszaka. Ha a globalizáció áldásaiból túl sokan kimaradnak akár egy országon be-lül, akár különbözô országokban, akkor ez rettenetes nagy bajokhoz vezet és az egész elôre-mutató tendencia megbicsaklik.
Egy héttel ezelôtt Indiában tartottam elôadást ázsiai értelmiségiek, üzletemberek, poli-
tikusok számára, és azt tapasztaltam, hogy ez a közeg mélységes undorral viseltetett a glo-balizáció egészével szemben, pártállástól függetlenül. Magam is, mint a globalizáció védel-
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
mezôje támadások kereszttüzébe kerültem, mert feltették azt a kérdést, hogy mi az új ab-ban, hogy integrálódnak különbözô társadalmak? Hiszen maga a gyarmati rendszer szintetökéletes integrációt jelentett, nem voltak vámhatárok, különbözô jogrendszerek, nemzetielkülönülések. A probléma csak az volt, hogy ez a fajta integráció egyáltalán nem segítetteelô a nivellálódást, vagy az utolérést. Van, aki még ma is abban a 19. századi tévhitben él,hogy Angliából elindulva a tôke megy egyre keletebbre, maga alá gyûri, és egyben moderni-zálja, felemeli az egész világot. Fel lehetett tételezni, hogy amint ez tovább halad, az egészvilágon végbemegy egy kiegyenlítôdési folyamat, a modernizáció (távíró, vasútvonal ésegyebek). Kiderült azonban, hogy ez nem igaz, mert ez a fajta globalizáció nem volt képesfelszámolni a különbségeket, sôt egy hierarchikus rendet teremtett.
Tehát az, hogy integráció van, még nem jelenti azt, hogy föltétlenül meggyorsul valami-
féle utolérési folyamat. A 17. század óta egységes világgazdaság van. Csakhogy ebben azegységes világgazdaságban volt gyáros, ültetvényes, rabszolga, értelmiségi, tehát tulajdon-képpen kényszerû munkamegosztás alakult ki, amiben az emberek nem azonos módon ve-hettek részt. Márpedig bennünket, szocialistákat elsôsorban az izgat, hogy a munkamegosz-tásban ki hogyan, és milyen helyet foglal el. Figyelmet érdemel, hogy nemcsak a társada-lom egyes rétegei periférizálódhatnak, hanem a nemzetek egy része is. Ezek azok a prob-lémák, amelyekkel szembetaláljuk magunkat a nemzeti kérdések kapcsán akár pozitív kon-textusban, akár teljesen elviselhetetlen kontextusban beleértve akár a rasszizmust is, amiegyébként növekszik Európában, és növekszik másutt is. Ezek mind lényegesek, tehát nemértelmetlen dologgal foglalkozunk, amikor egy tisztességes demokratikus viszonyt kívá-nunk kialakítani a nemzeti kérdésekhez.
Ezek szerepet fognak játszani a továbbiakban is, mert szó nincs arról, hogy Nyugat-Eu-
rópa túl van a nemzeti fázison. Éppen az elmúlt években következett be a skót és a walesinemzeti identitás megerôsödése és felértékelôdése Franciaországban, – bár ahol alig valakitud bretonul , most megy végbe a breton öntudatnak az ébredése. Spanyolország tulajdon-képpen nemzeti autonómiákra épül fel. Sajnos, egész Európa képtelen integrálni a beván-dorló közösségeket, ami nagyon súlyos probléma lesz a késôbbiekben is. Szomorúan álla-pítom meg azt, hogy az európai értékrendbe beilleszkedni nem tudó Európán kívüliek integ-rálódása terén semmiféle pozitív lépés nem következett be az utóbbi években, sôt inkább adiszkrimináció különbözô formái erôsödnek a társadalmi gyakorlat szintjén. Tehát ez a kér-dés létezik, ezzel valamilyen módon foglalkozni kell!
Magyarországon ennek a kérdésnek különleges jelentôsége van, mert olyan ország,
amelyben az állam legnagyobb létszámú nemzetének jelentôs része más országokban él, ésezzel a legnagyobb európai nemzeti kisebbséget alkotja. Magyarországnak hét szomszédjavan, s nincs egyetlen olyan szomszédunk sem, amely területének kisebb – nagyobb része,vagy teljes egésze ne lett volna a Magyar Királyság része közel ezer éven keresztül. Nincsegyetlen olyan szomszédunk sem, ahol magyar nemzeti kisebbség ne élne. Valamennyiszomszédunk történelme szervesen összekötôdik a magyar történelemmel. Gondoljuk meg,
hogy mit jelent ez! Szomszédaink nagyon különbözôek. Sajnos, a magyar külpolitikánakrossz hagyománya, hogy olyan szomszédságpolitikát akar kidolgozni, ami nem differenciált,így tulajdonképpen csak jelszavakból áll. Egységes külpolitikai elv nem alkalmazható egy-aránt a Franciaország nagyságú elmaradott Ukrajnára, és a kétmilliós, nálunk fejlettebb ésmagyar kisebbséggel gyakorlatilag nem rendelkezô Szlovéniára. Ami mind a kettôre jó, azgyakorlati útmutatásként teljesen használhatatlan elv. A mi számunkra a nemzeti kérdésnyilvánvalóan szomszédságpolitikai kérdés, és ilyen értelemben biztonságpolitikai kérdés isegyszerre, s mint ilyen is megkerülhetetlen. Sajnos, semmiféle olyan trend nincs, ami arramutatna, hogy a magyarokkal szembeni hátrányos megkülönböztetések ilyen vagy olyanmértékben ne maradnának meg a közeljövôben a különbözô szomszéd országokban. Ezolyan tény, amellyel számolnunk kell. Nincs olyan szomszéd ország, amelynek a nemzetitörténelmébôl a nacionalizmusa ne lenne hosszabb távra is elôre jelezhetô, prognosztizálha-tó jelenség. A hét szomszéd közül négy teljesen új állam, de történetileg Magyarországon kí-vül mindegyik új állam. Az új államoknak most van a nemzeti identitáskeresési, a nemzet-építési korszaka. Ez pedig kemény nacionalizmusokkal szokott járni, s ezeknek a naciona-lizmusoknak az egyik természetes tárgyát, célját Magyarország és a magyarság képezi. A tör-ténelemben, a határokon belül és a határon túl. Tehát akár akarjuk, akár nem, a nemzetiproblémák jelentkezni fognak a szomszédokkal való kapcsolatokban, és miután heterogénfejlettségû országokról van szó, a nagyon jelentôs gazdasági, társadalmi, kulturális különb-ségek sokáig fenn fognak állni. Ez a viszony természetesen állandó kezelést igényel, amely-ben a nemzeti kérdésnek óriási szerepe van.
Most egy új dokumentumot kaptunk Tabajdi Csabától Emeljük Európába a magyarsá-
got címmel. Az összes elôzménnyel, a teoretikus vonatkozásokkal teljes egészében azonosí-tom magamat. De ami itt le van írva, azzal nem értek egyet. Nekem már a cím sem tetszik,hogy Emeljük Európába a magyarságot. Itt van a probléma, az egész szemléletével nekemez a gondom. Végre ki kellene szakadni abból a gondolatkörbôl, hogy állandóan „fel kellemelni”, „be kell csatlakozni”. Ez képtelenség, így nem lehet egy nemzetet fenntartani, nemlehet önérzetet, öntudatot adni, így nem lehet emelt fôvel járni a világban. Állandóan le va-gyunk maradva valahonnan, állandóan be kell ülni a tanuló padba. Korábban talárosok ül-tek be az egyetemi tanszékekbe, és elmondták, hogy kell látni a történelmet, saját magun-kat, mert ôk tudták a legjobban. Most pedig 25 éves gyerek oktatja ki a közgazdaság profesz-szorát három napos tanfolyamon, hogy miként kell pályázni. Ha valaki úgy érzi, hogy túl kelljutni a nyomor szintjén, jó pofát vág hozzá, beül a padba, és azt mondja, hogy majd átsegí-tenek bennünket Európába. Én elutasítom ezt a szemléletet, mert sokkal hamarabb voltunkEurópában, mint nemzet és állam, mint a nyugat-európai államok nagy része.
Nem kell Európába emelkednünk, mert benne vagyunk! Bizonyos európai intézmé-
nyekben nem vagyunk benne, ezekbe kell belépni. De ez két különbözô dolog. Nem hiszem,hogy föl kellene emelkednünk Európához, mert nem látom azokat a kulturális és egyébtényezôket, amelyek miatt egy ilyen megalázkodó szituációt kellene vállalnunk. Ezen a do-
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
kumentumon végigvonul egy indokolatlan kisebbségrendûségi érzés. Megértem, hogy azegész magyar történelmi szemléletben van egy siratóasszonyok stílusára emlékeztetô szem-lélet. Lehet, hogy ezt protestáns prédikátorok találták ki, akik a profétákat idézték, és ígykerült be a magyar történetszemléletbe. A magyar történelemnek ez a divatos interpretálá-sa azonban katasztrofális a magyar nemzet számára. Ebbôl következik tudniillik, hogy na-gyon büszkék lehetünk erre a történelemre, mert lám túl tudtuk élni. A magyar nemzet sok-kal többet tett, mint túlélt, és most sem csak túl kell élni a történelmet. Mi ennek a törté-nelemnek az alakítói voltunk elôdeink tettei révén, és most is azok akarunk lenni! Értem ezta „kis ember”-mentalitást, sokszor szükség van rá, de talán a nemzet történetére nem sze-rencsés kiterjeszteni, hogy az embernek azt magyarázzák el: olyan közösséghez tartozik,amely nagyon örülhet pusztán annak is, hogy rettentô veszélyek ellenére mégiscsak megma-radt. Ezt történetietlennek és rossznak tartom, mert tudományosan elfogadhatatlan. A ma-gyar történelmet nem tekintem analógnak a tényleg nagyon sanyarú balkáni történelemmel. El tudom képzelni, hogy ez logikus a román történelemszemléletben, de a magyarban nemtudom elképzelni. Ez rossz üzenet az embereknek. Tipikus balkáni szöveg, hogy a rettene-tes ellenségek ellenére, mégis képesek voltunk fennmaradni. Kelet-Európa 15 nemzeteszokta elmondani a macedónoktól az albánokig, milyen csoda, hogy fenn tudtunk maradni. Bizonyos esetekben ez tényleg csoda, a magyarság esetében azonban nem csoda. A közép-kori magyar állam Európa egyik legnagyobb állama volt, amikor létrejött, és így mûködötthosszú idôn keresztül. Ez teljesen elfogadhatatlan szemlélet, és nagyon rossz a következmé-nye a nemzeti psziché számára, mert abban nevelkedik mindenki, hogy rettenetesen örülhe-tünk, ha valami alamizsnát kapunk. Ennél több ambícióval kell rendelkezni. Ez tehát az éngondom az egész szemlélettel, apróságokba nem akarok külön belemenni.
Annak örülök, amikor magyar életerôrôl és sikertörténetrôl beszélünk. De ha csak az a
sikertörténet, hogy egyáltalán létezünk, és idônként szabad használni a nyelvünket, akkorezt rossznak tartom. Sokkal dinamikusabb, harcosabb szemléletre van szükség, amikormegfogalmazzuk a magyar érdekeket. Sok tekintetben egyetértek azzal, hogy a keresztény-séggel asszocializálódott a magyar nemzetnek a kialakulása, de a jelenlegi szituációban nemvolna érdektelen hangsúlyozni, hogy a modern magyar nemzet szekuláris, és a modern Eu-rópa is szekuláris. Ezért hamis analógiák és alaptalan sugalmazások, amik idônként a jobb-oldali térfélen elhangzanak, hogy a „keresztény Európához” csatlakozni a keresztény embe-reknek kell, lehetôség szerint katolikus püspökök vezetésével. Ezt nekünk nem kell magun-kévá tenni.
Elôször is, a magyar nemzet sokvallású nemzet a 16. századtól kezdve. A másik prob-
léma az, hogy a nemzet nagy része egyáltalán nem is vallásos. Európa sem vallásos, hangsú-lyozottan a szekularizmus elvein épül fel. Mi ehhez az Európához azért tudunk könnyencsatlakozni, mert magunk is egy szekuláris nemzetet és szekuláris államot kívánunk kiala-kítani. Sajnos, hogy a szocialisták lapulnak a fûben, amikor errôl hallanak. Senki nem meriazt mondani, hogy itt másról van szó. Az európai tradíció, a magyar tradíció nem csak ke-
resztény tradíció. Abban benne van a görög, a római, a gót, benne van a felvilágosodás éssok más minden. Ez tulajdonképpen Európa, ezért vagyunk mi eurokonformok. Nem anti-klerikális propagandát kívánok itt kifejteni, de azt javasolom, hogy ôrizzük meg a józansá-gunkat az ilyen kérdésekben is. Teljesen azonosítom viszont magam Tabajdi Csabának azutolsó mondatával, amikor azt mondja, hogy szabaduljunk meg a nemzeti önmarcangolás, akishitûség és az önfelmentés, a másokra való felelôsség áthárítás végleteitôl. Valószínûlegtiszteletreméltó barátom, mikor elolvasta a saját mûvét, akkor rájött, hogy pontosan ez hi-ányzik, és ezzel teljes egészében egyetértek. Elnézést, hogy erôteljesen fogalmaztam, lehet,hogy ez visszaélés a vendégjoggal, nem egy szép viselkedés, de én azt hiszem, hogy ebben akörben komolyan és ôszintén érdemes beszélgetni. Tabajdi Csabát nemcsak barátomnak te-kintem, hanem olyan politikusnak, aki a legtöbbet tette azért, hogy a szociáldemokrácia anemzeti kérdéssel elméletileg foglalkozzék, és gyakorlatilag is ô tette ezért a legtöbbet. Ezért indokolt, hogy nyíltan beszéljünk ezekrôl a kérdésekrôl. Tabajdi Csaba:
Komoly véleménykülönbség van köztünk abban a tekintetben, hogy a tanulmányom lesze-relô, vagy nem. Hiszen pontosan egy 21. századi magyar nemzettudat értékrendszerét pró-báltam ebben a 12 pontban megfogalmazni. Attól tartok, hogy félreértetted az egészet. ÉnNémeth Lászlóval értek egyet, hogy bizonyos európai értékeket magunkévá kell tenni. Ta-nulmányom elsô három-négy oldala Glatz Ferenc, Romsics Ignác és Szûcs Jenô gondolatai-ra épül. Gondolatmenetemet ki lehet bôvíteni azzal, hogy nem szenvedtünk többet, mint atérség más népe, de ez nem változtat azon, hogy ötszáz éven át Magyarországon nagyon sa-játos, felemás struktúrák alakultak ki, és ezt Szûcs Jenônél és Bibó Istvánnál jobban senkinem írta le.
Csepeli György szociálpszichológus, egyetemi tanár, az Eötvös Lóránt Tudományegyetem tanszékvezetôje
Két dokumentum van elôttünk, az egyik A demokratikus baloldal és a nemzeti kérdés,
a másik pedig a Magyar Optimum. Mind a kettôt nagy jelentôségû dokumentumnak tartom,és gratulálok Tabajdi Csabának azért, hogy ezt a sok szempontból mind liberális, mind bal-oldali oldalról nézve vakfolttal kezelt kérdést láthatóvá tette. Egyetértek minden lényegigondolatával. Amit mondani akarok, az inkább hozzátétel, mert ezáltal még jobban kitel-jesíthetô lesz az, amit ezzel a két dokumentummal el akar érni. Az elsô dokumentum magáta célt hangsúlyozza. A róka mese jutott eszembe, hogy a nemzeti sajtot ki kell énekelni ajobboldal szájából, és erre messzemenôen alkalmas ez az anyag.
Nagyon jó szempontnak tartom a nemzeti teljesítmény középpontba állítását, szeret-
ném, ha ezt akár kollektív módon ellaborálnánk, mert a nemzeti teljesítmény érinti a kultu-
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
rális teljesítmény, a demokrácia, a gazdaság és a morál kérdését. Ez az a négy dimenzió,amirôl úgy érzem, hogy érdemes volna akár történeti, akár szociológiai vizsgálatokat meg-nézni olyan értelemben, hogy mi az, ami teljesítmény. Akár túlélési teljesítmény is, báregyetértek Balogh Andrással, hogy többrôl van szó, mint túlélésrôl. A teljesítménynek vanegy kommunikációs aspektusa, mivel összehasonlításokról van szó, hogy mit tudunk ebbôla teljesítménybôl önmagunk számára, és mit tudunk a közélet számára kommunikálni eb-ben a négy dimenzióban. Ezt igen fontos szempontnak érzem, és úgy érzem, hogy az anyagad erre egyfajta lehetôséget. A másik érdeme ennek az elsô dokumentumnak a teljesítmény-központúságon túl, a flexibilitása, minden dogmatizmustól való mentessége és ehhez csakgratulálni tudok. Kinyitja a nemzetfelfogás kereteit, ugyanakkor nem oldja el, nem válik azegész lényegtelenné és üressé. Jól tudja kezelni a kisebbségek és a nemzet egységét, ügyesenkezeli a politikai és államnemzeti koncepciók különbségét. Nagyon tetszik a közép-európai-ság gondolatának a hangsúlyozása. Sommásan intézi el a liberális kultúrpolitikát, amelynekbizonyos értelemben véve magam is a formálója voltam. Csak néhány teljesítményt említe-nék, aminek nyilvánvalóan a nemzet emelése volt a célja: az OTKA, a Nemzeti Kulturális Alapfüggetlensége, a médiatörvény, amely nem annyira rossz, mint amilyen a végrehajtása.
A Magyar Optimum nagyon tetszett. Én nem éreztem azt a fajta önostorozó, mazochis-
ta, a 16. századi magyar nemzetfelfogás zsidó prófétáktól átvett hangvételének utánzását. Németh Lászlóval értek egyet. A magyar nép kis nép. Képzelheti magát nagynak, mint ahogyaz összes közép-kelet-európai nép is képzelheti magát nagynak, ám ez egy olyan kérdés,amit mindenképpen az önismeret dönt el. A cselekvési programrészben nagyon jók a pon-tok, de ha nem kontextalizáljuk ôket a 21. század cselekvési lehetôségei irányába, akkor el-vesznek. Itt az alapdolog az, amit John Kennedy mondott egyszer: „Ne azt kérdezd, hogyAmerika mit tett érted, hanem azt kérdezd, hogy te mit tehetsz Amerikáért!” Ezt a kérdéstkell feltenni Magyarország szempontjából: Mit tehetsz te Magyarországért? Ezt le kell bon-tani különbözô közösségekre, különbözô intézményekre, és hangsúlyosabban kellene „ál-lamtalanítani” az egész szempontot. Messzemenôen el kell határolódni az olyan fajta állam-központúságtól, amely most kezd az életben megerôsödni, amelyet a nemzetnek és az állam-nak a reszekularizációja, az egyházzal történô komédiába fajuló összeolvadása mutat. Ettôlmesszemenôen el kell határolódnunk. A magyarság jóval több, mint ünnepély, jóval több,mint körmenet, jóval több, mint néhány ereklye kultikus tisztelete. A magyarság minden ma-gyar mondat, amit egy magyar ember létrehoz és kiejt a száján. Ilyen értelemben véve azalulról fölfelé való építkezésnek lennék a híve, és egy ilyen típusú programnak nagyon örül-nék. Ez lenne az egyik szempont, amit felemlítenék.
A másik szempont, amit nem lehet megkerülni: a globalizációnak a mi szempontunkból
van egy végtelenül fontos következménye, az információs társadalom, amelyet nem lehet el-választani a nemzet kulturális újratermelôdésének folyamatától. Ilyen értelemben sok min-den azt fogja mutatni és azt fogja eredményezni, hogy a magyar nemzetnek a kiterjedéseaddig fog tartani, amíg magyar mondatok vannak és a magyar mondatoknak értôi van-
nak. Ez semmi fajta politikai határhoz nincs kötve, és az Internet jóvoltából ez tényleg egyglobális dolog lesz. Ennek a konzekvenciáját végig kell gondolni a Nemzeti Kulturális Archí-vum szempontjából, az egész könyvtárpolitika szempontjából, a különbözô oktatási progra-mok szempontjából.
Utolsó szempontom a multikulturalizmus és a posztmodern perspektíva. Ezt sem le-
het megkerülni. Egyesek nem szeretik ezeket a szavakat, de attól még maguk azok a jelen-ségek feltétlenül vannak, amelyeket a szavak jelentenek. A multikulturalitás arra a dilemmá-ra utal, amit Balogh András is említett, hogy hajdan volt államközpontú nemzetek robban-nak szét, de nem semmivé robbannak, hanem rekonstituálódnak magukat nemzetnek neve-zett csoportok, akár a skótok, akár a walesiek, akár a bretonok, akár a baszkok és így to-vább. Ha tetszik, ha nem, ez végül is egy multikulturális perspektívát vet fel. Nekünk ma-gunknak is szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz velünk egy ilyen helyzetben. A diaszpóraösszefügg ezzel a jelenséggel. Nekünk nagyon fontos, hogy az Internet és az információs tár-sadalom térhódítása következtében a diaszpóra elveszti hajdan volt fatális következményét,hogy akit kiengedtünk, azt elvesztettük. Most nagyon is velünk maradhat az illetô, és errenekünk, akik az egyik szétszórt nemzete vagyunk a világnak, fokozott gondot kell fordítani. Meg kell mondjam, ezt a szétszórtságot sem kell mitizálni, mert van még néhány ilyen szét-szórt nemzet Európában, az albánok, az írek, a lengyelek, a szerbek, ez nem egy annyira kü-lönleges dolog. Szerintem inkább az a különleges, ha egy nemzet nem szóródik szét. Mind-két dolgozat irányvonalát üdvözlöm, és nagyon fontos lépésnek tartom abban a folyamat-ban, hogy a nemzet sajtját kiénekeljük a jobboldal szájából.
Tabajdi Csaba:
A teljesítményelvûséget valóban jobban ki kellene fejteni. A „államtalanítást” illetôen is tel-jesen egyetértek. Az én elképzelésemben az volt, hogy indítsunk az Interneten egy vitát: Mittehetsz Magyarországért? Persze meg is lehet fordítani, hogy Mit tehet Magyarország ér-ted? mert az embereket inkább most ez a kérdés izgatja szociális és egyéb okoknál fogva. Nagyon jó lenne, ha a fiatal baloldaliak írnának ebbôl a Magyar Optimumból egy fiatalosnyelvezetû vitaindítót, amirôl az Interneten lehetne vitázni. Rajta van a neten az Optimum,de ennek a szövege nem egy mai fiatalnak való. A multikulturalizmust nem tartom igazán ki-dolgozottnak. Szerintem egészen más a multikulturalitás az USA-ban és Kanadában, mintFranciaországban. Franciaországot én multikulturálisnak érzem, bár nincs megoldva a be-vándorló arabok, kínaiak, törökök problémája. Multietnikusnak tartom abban a tekintetben,hogy nincs elismerve a bretonok, az elzásziak joga. Egyetértek a multikulturalizmus eszmé-jével, de valami egészen más, bár teljesen megoldatlan az új és a régi kisebbségek problé-mája. Az Európa Tanácsban is ezzel bajlódunk, hogy a kettô összemosódik, és nincs szétvá-lasztva. A multikulturálist én varázsszónak érzem, ami nem fedi le az egész jelenséget, nem
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
fedi le a tradicionális nemzeti kisebbségek problémáját. A distinkciókat nagyon fontosnaktartanám, mind a teória, mind pedig a gyakorlat szempontjából.
Bárdi Nándor történész, a Teleki László Intézet munkatársa:
Három dologról szeretnék beszélni. Egyrészt arról, hogy hova helyezhetô el a Magyar Op-timum címû vitairat a nemzettudat, nemzetstratégia, nemzetpolitika diskurzusban. Más-részt a szöveg problémáiról. Harmadszor pedig a határon túli magyar illetve a közép-euró-pai problematikáról. Ezt a dolgozatot az 1988-as, Szokai–Tabajdi, Magyar Nemzetben meg-jelent cikkhez hasonló fontosságúnak tartom. A saját látószögemrôl annyit, hogy kisebb-ségtörténettel foglalkozok és elsôsorban a társadalomépítés és a nemzetépítés összefüggé-sei érdekelnek. (Például a kolozsvári Funar ügyek mögött engem igazából az érdekel, hogya város 40–50.000 magyar munkása, hogyan szavaz, vagy nem szavaz és miért nem tema-tizálják ezt a réteget a kisebbségpolitikai közbeszédben? Az érdekel, hogy Jugoszláviában aválasztások alkalmával a jelöltlistákról kimaradt a 25–45 év közötti generáció: hol vannak,mi ennek a következménye politikailag? Vagy épp arra keresem a választ, hogy a Magyar Ko-alíció Pártja 350–400 nagyon fontos kulcspozíciót elfoglalva milyen visszahatással lesz az ál-lamigazgatásra és Dél–Szlovákia fejlôdésére?)
Hova helyezhetô el Tabajdi Csaba tanulmánya? A nemzetstratégia–nemzettudat vitá-
ban a 1990-es években különbözô fórumok jöttek létre. Az Antall kormányzat alatt a Ma-gyarság és Európa címû folyóirat, a középeurópai gondolatot közvetítô Európai Utas címûfolyóirat, illetve 1998–99-ben folyik egy hosszú cikksorozat a Tiszatájban, amely megpróbála „honnan jöttünk – hova megyünk?” kérdés megvitatásával a személyesen megélt nemzet-tudatot megjeleníteni. A tudományos kutatás tekintetében, az államnemzet versus nemzet-közi viszonyrendszer témakörben, a nemzeti szuverenitás–állami szuverenitás problémájá-val kapcsolatban Bíró Gáspár nevét kell kiemelni. A történetírásban az eddigi hagyományo-kat felülírva Romsics Ignác mintegy kifordította a magyar történelmet, kívülrôl, a nagyha-talmi és nemzetközi viszonyok közegében értelmezte újra a magyar történelem töréspontjaités legfontosabb kérdéseit. Ugyancsak fontos Szarka László munkássága, aki a magyar–ma-gyar viszonyt vizsgálja, és eljutott a Csoóri Sándor megfogalmazta mozaiknemzet-el-képzeléstôl az ún. „szerzôdéses nemzet” koncepcióig, ami manapság felmerül a státusztör-vény körüli vitákban, de igazából nincs kidolgozva, és valójában a mai napig egy vágyálom.
Ide tartozik még egy különös egyéniség, akit a magyar kulturális és szellemi élet nem fo-
gadott be, de annál nagyobb hatása van a határon túli magyar értelmiség gondolkodására:Molnár Gusztáv az erdélyi kérdést szeretné megszállottan és görcsösen megoldani/kezelni. A társnemzeti koncepció kidolgozásában nagyon fontos szerepet tölt be a ’90-es évek ele-jén. Majd amikor ez megfeneklik –, úgy néz ki, hogy nincs politikai perspektívája – akkoregyfajta devolúciós, regionalizációs modell kidolgozásába kezd. Ezzel lendületet kaptak a
vajdasági és erdélyi föderalista/regionalitsa mozgalmaknak, amelyek ma is jelen vannak ahatáron túli és a közép-európai politikában. A nemzettudat dimenziójában nagyon fontos-nak tartom Tamás Gáspár Miklós és Kiss János munkásságát, akik az etnicizált nemzettelszemben a politikai nemzet, a honpolgár és a köztársaság eszményének konstrukciójánmunkálkodnak. Ugyancsak fontosnak tartom a nemzeti mítoszok összehasonlító kutatásátKiss Gy. Csabánál és nemzetközi összehasonlításban elhelyezve a magyar nemzettudat, egy-általán a nemzethez való viszony problémáját, ami jórészt Csepeli György nevéhez fûzôdik. De szintén megkerülhetetlen a nemzetkarakterológia vizsgálat másik vonulata, amelyLaczkó Miklósnál, Glatz Ferencnél, vagy Hankiss Elemérnél jelenik meg. Tehát szerintemezek az tudástermelô összefüggésrendszerek, amelyek felhasználhatók a baloldal új nemzet-értelmezéséhez.
Más dimenzió a jövôkép keresése. Hankiss Elemérnél és a Fidesznél hangsúlyosan, de
gyakorlatilag minden pártnál megjelenik a „Csináljuk meg Magyarországot!” program. Emellett van egy sokkal szûkebb és kevésbé ismert elképzelés, ami a Magyarok Világszövet-ségében született meg, és az egész külhoni állampolgárság kérdése mögött végül is ez az el-méleti koncepció áll: Borbély Imre nemzetstratégiai programja, amely Tôkés Lászlónál ismegjelenik. Ez a magyarországiságtól eltérô nemzeti paradigmában gondolkodik.
A nemzetstratégia keresésének alapkérdése, hogy a magyar politikának milyen „nemzet-
politikai” felfogása van. Gyakorlatilag két markáns vonalat tudunk megkülönböztetni. Egy-részt a Fidesz a nemzeti reintegrációs programját, másrészt pedig a Horn kormányzat alattTabajdi Csaba által szorgalmazott polgárosodási, modernizációs elképzeléseket. Ez utóbbiesetben Tabajdinak az a drámája, hogy teljesen egyedül van a pártján belül, miközben areintegrációs koncepció mögött már egy párt teljes vezetése és apparátusa felsorakozott.
Mondandóm második része a Magyar Optimumról szól. Tabajdi Csabának az a célja
röpiratával , hogy ebbe az irányba formálja saját pártja jövôképét.
1. Az elsô probléma a röpirat ellentmondásos volta. Egyszerre beszél nemzeti konszen-
zusról és vitatkozik a FIDESZ állásponttal és saját pártja tehetetlenségével. Nehéz egy vitátelindítani, amikor az ember eleve tudja, hogy itt már egy párhuzamos diskurzusról, eleve po-litikailag behatárolt vitáról van szó. Míg az MSZP az elôzô idôszakban elsôsorban csatlako-zásról beszélt, a Fidesz egyre inkább már felzárkózásról beszél. Míg az MSZP-kormányzatalatt minisztériumi fôosztályvezetôi, vagy államtitkári szinten állandóan a tûzoltás és az osz-togatás, a problémák ilyen típusú válságkezelése mûködött abból adódóan, hogy az országmilyen gazdasági helyzetben volt, illetve ez az apparátus ebben szocializálódott, ehhez ért,addig a Fidesz kormányzat alatt projektmenedzselés folyik, tehát nagy programok megvaló-sítása került a középpontba. A külpolitika felfogásában az MSZP egy hagyományos híd sze-repet akart betölteni, miközben a Fidesznél jelent meg a regionális móló szerep – mintjövôkép –, amelyre rá lehet csatlakozni. A kérdés az, hogy meg lehet-e ezt valósítani és ho-gyan tudják ezeket a stratégiai partnerségeket összehangolva az EU politikával megvalósí-tani? A szocialista terminológiában és a párt gondolkodásában állandóan a pragmatikus
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
kérdések jönnek elô, a kis ügyek megoldása, a technikák, és nem a történeti víziók az ér-zelmi összetartozás élménykeresése. A román–magyar alapszerzôdés vitája számomrakulcspont, mert ez az a pillanat, amikor Orbán Viktor magához ragadja a diskurzust azzal,hogy az egész kérdést egy történeti vízióba helyezi el, és az SZDSZ illetve az MSZP tehetet-len volt ebben a vitában. Azzal, hogy egy történeti vízióba helyezi el a problémát, mindengyakorlati ügy (alku, megfontolás stb.) másodlagossá válik. Az egész Fidesz–MSZP nemzet-politikai vitában az a fontos, hogy ki irányítja a diskurzust, és a Fidesz ezt a szerepet mind-végig megôrizte. Erre azért is szüksége volt, mert alapvetôen a román–magyar alapsz-erzôdés nemzeti retorikájával sikerült elôször megteremteni a jobboldal politikai egységétOrbán vezetésével.
2. A Magyar Optimum szerintem nem vitaindító, nem program, ez egy jövôkép vázlat.
Nem világos, hogy mi is a funkciója. De kit akar megszólítani? Ugyanis azt, hogy „magyarmegmaradás”, „befogadó magyarság”, „magyar csoda” lehet, hogy választási jelszónak elad-ható, de ezzel szakmai vitát nem lehet elérni. Azt feltételezem, hogy Tabajdi Csaba ezzel azírásával a pártprogramra akar hatást gyakorolni, és ezért vannak mozaikszerû, hogy úgymondjam kiegyensúlyozatlan szövegeltérések a szövegben.
3. A tranzitológiai szakirodalomban ma Közép-Európa tekintetében három nagy kérdés
körül forognak a viták. Az egyik az egységes centralizált nemzetállam leépülése, a másik azeurópai, vagy a nyugat-európai intézményrendszer adaptációja és ennek mikéntje, a harma-dik pedig „a helyünk a világban” problematika. (A magyar szakirodalom a helyünk Euró-pában témakörben a legbôségesebb.) Tabajdi Csaba az egész röpiratban, igazából a „he-lyünk a világban” kérdéssel foglalkozik. De igazából nem néz szembe azzal a kérdéssel, hogyaz eddig csak az EU-csatlakozással kapcsolatos kérdések rendezôdtek, de az azt követô ér-dekérvényesítéshez, sem pontos stratégiai programokkal, sem szakértôi réteggel nem ren-delkezik Magyarország. A határon túli magyarság kérdésében sem csak azért nem véglegeskezelési mód az EU tagság, mert lesznek abból kimaradó országok, komoly magyar közös-ségekkel. Hanem mert az EU-n belül sem szûnik meg a nemzetépítési logikáknak (habitu-soknak) alávetett nemzetállami forráselosztó központok túlhatalama. Harmadrészt pedig ahatáron túli elitek nyelvtudás, képzettség stb. szempontjából felkészületlenek az EU-n belü-li érdekérvényesítésre. De itthon körülnézve is azt látjuk, hogy nincs egy olyan kormány-zati szakértôi réteg Magyarországon (nem alakult ki, vagy nem maradt a helyén), amely astratégiai kérdéseket le tudná fordítani középszintû kormányzati programokra. Ez arendszerváltás egyik legnagyobb rákfenéje. A Tabajdi-féle kisebbségpolitika legnagyobbgyengéjét az 1994–1998 közötti idôszaknak ugyanebben látom: a szakpolitikai- modernizáci-ós programjához nem volt olyan szakapparátusa, ami ezt át tudta volna vinni. Ugyanez aprobléma a státusztörvény létrejötte és végrehajtása kapcsán is. A Fidesz kormányzatbannincs egy olyan apparátus, ami függetlenül a napi politikától és ezeket a kérdéseket szaksze-rûen meg tudná oldani.
4. Nem hiszek az – a röpirat feltételezte – egységes Európában. Az „Emeljük Európába
a magyarságot!” mondattal csak részben az a problémám, hogy Európa sokféle. Az igazi gon-dom azzal az aufklerista viszonyulással van, amely a magyar értelmiséget és az egész nem-zettudat vitát jellemzi. Azzal az elszánással, hogy „mi majd nemzettudatot fogunk adni”. Atársadalmi közgondolkodás szempontjából ennek a gondolkodásmódnak a fiatalabb nemze-dék körében vége. Tudják, hogy csak maguk erejére számíthatnak. A nacionalizmus tanul-mányok felôl nézve pedig tudjuk, hogy a nemzet és az ahhoz való viszony nem valami állan-dó, metafizikus viszony, hanem folyamatos hozzájárulás, formaváltozások sokasága a kultú-rában, a politikában, a társadalomban, ahol ez a viszony szervezôerôként megjelenik.
5. Tabajdi Csaba szövegében csak egyetlenegyszer fordul elô, hogy az, hogy a nemzeti
eszme, vagy a nacionalizmus legitimációs eszköz is lehet. Közép-Európában ez roppantfontos funkció a politika és a társadalom közti viszonyban. Az 1960-as években megindulóközép-európai fejlôdésnek kulcsproblémája, hogy a szocializmus ideológiai legitimációs bá-zisa meggyengült, új legitimációs eszközök után kell nézni. Ez lett a nemzeti függetlenségeszméje és a nemzeti szimbólumok újbóli használata. Az NDK és Magyarország – érthetôokokból – ebbôl kimaradt. Így ezekben az országokban a baloldal a nemzeti retorika szem-pontjából hátrányba került. Ezzel párhuzamosan a magyar volt szocialista párteliten belül –eltérôen a környezô országok posztkommunista elitjeitôl – a technokrataapparátus, reform-közgazdász, körök lettek a rendszerváltás során meghatározóak.
6. A nacionalizmuson belül egyszerre van jelen a legitimációs funkció és a nemzetépítô,
modernizációs szándék. Magyarországon a két világháború között egyszerre jelent meg aHorthy-korszak irredenta nemzeti kultusza, a revíziós kultúra, amely mindent felül írt és anépi írók társadalmi reform gondolkodása. Tehát van egy legitimációs hagyomány és vanegy nemzet és társadalomépítô hagyomány. A magyar nemzeti gondolkodás éppen abbankülönbözik a szomszédos országokban uralkodó nemzeti közgondolkodásától, hogy a tár-sadalomépítô elem a reformkorban, a kiegyezéskor, a századfordulón, a ’30-as években,majd a rendszerváltás nemzedékénél sokkal erôsebben jelen van, mint az összes környezôország nemzetépítésében. Ez többek között arra vezethetô vissza, hogy a 19. század máso-dik felében már a magyar elitnek volt – ha korlátozottan is – önálló államisága.
7. A „magyar megmaradás” és a nyitott „magyar befogadást” – a problematikus kérdé-
sekhez sorolom. Ezeket a megfogalmazásokat mindenképpen differenciálni kellene. A„megmaradás” nem „csoda”. Ennek a kiemelését félrevivônek tartom. A befogadás, a nyi-tottság tekintetében pedig emlékeztetnék arra, hogy minden kelet-európai nép úgy gondol-ja, hogy ô roppant toleráns és befogadó. (A saját kisebbségei pedig ezzel visszaéltek…) Amagyar nemzetépítés során a más etnikumúak általában olyan társadalmi csoportot alkot-tak akiknek nem volt még saját nemzeti azonosságtudata, nem tartoztak még valamely nem-zethez. Tehát sokkal könnyebb volt ôket asszimilálni.
8. Tabajdi Csaba felsorolja a problematikus kérdéseket, a kisebbrendûség érzés stb.
Ezekbôl a habituális sajátosságokból két dologra hívnám fel külön is a figyelmet. Az elsô azatomizált Magyarország, teljesen individualizált személyiség, és közösségi kép. A 20. száza-
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
di magyar történelemnek van egy olyan olvasata, hogy mindent el tudsz érni egyedül, az al-kuiddal. Ebbôl alakul ki a tudatos szegregációs rendszer az iskola, lakóhely, kulturális fo-gyasztás intézményei révén. Ez egyrészt teljesítményre sarkal, hogy bekerülj ebbe a közép-osztályi szerkezetbe. Másrészt szolidaritás deficittel is jár a közösségi élet szempontjából. Mindez azzal jár, hogy a magyarországi közszellem sokkal kevésbé várja el vagy bízik az ál-lamban, valamely pártban vagy egyéb intézményekben, mint ahogyan az a szomszédos or-szágokban élô magyar közösségekben általános. A másik nagyon fontos jelenség a magyartársadalom alrendszereinek átpolitizáltsága. S ez kihat a szakpolitikákra a társadalomelem-zése és a valóságkép konstrukcióinkra is.
9. Tabajdi Csaba megbékélési nyilatkozatról beszél, amit román és szlovák részrôl meg
kellene tenni. Jó szándékú szimbolikus gesztus lehetne. Ezzel csak az a probléma, hogy voltmár ilyen kezdeményezés román–magyar viszonylatban. Bíró Gáspár és Molnár Gusztáv kiis elemezte, hogy miért nem jött ez létre. Szlovák részrôl pedig, Hamberger Judit kezdemé-nyezett ilyet, ez is kudarcba fulladt. Léteznek praktikusabb, nem ilyen látványos kitörésipontok is. Az egyik probléma katalógus elkészítése, amely Magyarország és a szomszédosországok viszonylatában három szinten közelítené meg a kapcsolatokat: történeti komple-xusok, kisebbségi kérdés és a szomszédságból adódó szakpolitikai problémák. Így számbalehetne venni a az értelmezési különbségeket és a konfliktusgócokat. Ez két dolog miatt len-ne fontos. Egyrészt szabályozott kutatást lehetne elindítani, másrészt pedig Magyarországkezdeményezô helyzetbe kerülhetne. Ugyanis, ha megtervezetten, jól átgondolt kérdésekkela kor, európai politikai, jogi és tudományos színvonalán vet fel ügyeket és a problémákatkezelô technikákat és kezelési módszereket a magyar kormányzat, akkor a másik fél kerüllépéskényszerbe. A nemzetstratégia nem „beszély” kérdése, hanem szakpolitikai hatékony-ság függvénye.
A másik kitörési pont lehetne a magyar jelenlét megteremtése a szomszédos országok
tudományos és kulturális életében. Ez egyrészt kommunikációs kérdés. Az utóbbi évtízed-ben a szomszédos országokban, különbözô okokból kifolyólag megnôtt az érdeklôdés Ma-gyarország iránt. Sajnos ma Magyarországnak nincs a szomszédos országokkal kapcsolatosfordítói, könyvkiadási, média vagy épp ösztöndíj programja. Például az MTA Domus prog-ramjában állandó probléma, hogy nem magyarok kutatókat, hogyan lehetne megfelelô ma-gyarországi kutatási ösztöndíjakhoz juttatni. Mindezt Magyarország – ha lenne erre politi-kai akarat – különösebb nehézség nélkül megoldhatná. (Az erre vonatkozó konkrét policykszerint évi 20 millióból komoly eredményeket lehetne elkérni.)
Mondandóm harmadik részében a külmagyar problematikával foglalkozom. A két világháború budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját a revíziós jövôkép ha-
tározta meg. Ez az a korszak, amikor a nemzetpolitikai célok a legkisebb mértékben tértekel a hosszabb távú külpolitikai céloktól, hiszen a revízió akarásában konszenzus volt Magya-rországon és a határon túli magyarok körében is. Ez a társadalmi jövôkép azonban az egészHorthy-rendszer legitimációs alapját képezte. Ahogyan a magyar történelem kulcspontjává
vált Trianon, úgy a politikai és társadalmi élet meghatározója lett a revízióra és az ehhezszükséges lépésekre történô hivatkozás. Az addigi államnemzeti dominanciájú állami iden-titáspolitikát felváltotta egy ambivalens, befelé államnemzeti felfogást, kifelé pedig akultúrnemzeti összetartozás hangsúlyozása. Miközben Magyarország továbbra is nemzetál-lamként mûködött.
A második világháború alatt, a megnövekedett ország új, nagy nemzetiségi csoportjai
miatt magyarságpolitika helyett inkább a többségi helyzetbôl adódó nemzetiségpolitikárólbeszélhetünk. Az addigi magyar kisebbségi álláspont, miszerint a kisebbségi kérdés kezelé-se a nemzeti autonómiák megteremtésén keresztül valósítható meg, lekerült a napirendrôl,és az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésére helyezôdött a hangsúly. Tehát a nem-zetiségi kérdést nyelvpolitikai kérdésnek tekintették. De a Szlovákiában és a Dél-Erdélybenmaradt magyarságot érintô diszkriminatív intézkedések révén pedig a napi kormányzatimunkában a reciprocitás vált irányadóvá. (A kölcsönös nemzetiségi diszkrimináció illetve ajogegyenlôség kölcsönösségi alapon való biztosítása egymás nemzeti kisebbségeinek egy-aránt túszhelyzeteket teremtve.) Ugyanakkor a visszacsatolt területeken állami modernizá-ciós és tudásbeviteli programokat indítottak mintegy a harmincas évek magyarországi re-formkonzervatív társadalompolitikai programok kipróbálásaként.
Az ötvenes évektôl kezdôdôen a határon túli magyarok ügyével kapcsolatos politikai ál-
láspontot két alapelv határozta meg. Egyrészt az, hogy a nemzetiségi kérdés minden egyesszocialista ország belügyének számított, legalábbis az internacionalista dogma szerint. Más-részt a hivatalos megfogalmazások szerint a marxizmus–leninizmus gyôzelmével a nemzetikonfliktusok is automatikusan rendezôdnek, hiszen azokat a burzsoázia és a feudális ural-kodó rétegek osztályelnyomása idézte elô. Ha ezeket megszüntetjük, maga a kérdés is meg-oldódik – így tanította az elmélet. A nemzeti dimenzió helyett az osztályharc kapott kizáró-lagos prioritást. Ezen túl a legfôbb tényezô az volt, hogy ebben az idôszakban nem beszél-hetünk önálló magyar külpolitikáról.
A hatvanas évek közepétôl a pártvezetésnek szembesülnie kellett a határon túli magyar-
ság és a szomszédos szocialista országok szétfejlôdése kapcsán felszínre kerülô konfliktu-sokkal. Hivatalosan a kettôs kötôdés ideológiáját hirdették meg: a nemzetiségek (a magyar-országiak és a határon túl élô magyarok) egyszerre kötôdnek saját nemzeti kultúrájukhoz ésállampolgárságuk révén az adott országéhoz. (De mindkét kultúrában a szocialista értékekápolását szorgalmazták.) Így ezek a nemzetiségek egyben „hidat” is képeznek a két nemzetközött, legyôzve a történelmi elôítéleteket. Ezzel a nemzetiségi kérdés belügyként való ke-zelésében nem állt be ugyan változás, de a nyilvánosság kizárásával folytatott pártközi éskülügyi megbeszéléseknek egye inkább a határon túli magyar kulturális, oktatási intézmé-nyek ügyei kerültek a középpontjába. A hetvenes évektôl – a homogenizációs politikákmegerôsödésébôl adódó intézményi leépülés miatt – ezekben a kérdésekben voltak a legko-molyabb konfliktusok. A budapesti politika alapvetôen a marxista-leninista nemzetiségpoli-tikára hivatkozva a nemzetiségi jogegyenlôség biztosítására helyezte a hangsúlyt.
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
A nyolcvanas évekre három – késôbb a rendszerváltásban is meghatározó – nyomásgya-
korló csoport formálta a magyarországi magyarságpolitikai közbeszédet. A népi írók cso-portja alapvetôen demográfiai és kulturális problémaként kezelte a kérdést. A demokrati-kus ellenzék köreiben, mint emberi jogi problémát értelmezték és jelenítették meg a kisebb-ségi problémákat. Az MSZMP KB Külügyi Osztályának munkatársai, Szûrös Mátyás –Tabajdi Csaba és kollégáik pedig a Szovjetuniótól függetlenedô, szociáldemokrata kapcso-latokat keresô magyar külpolitika sajátos nemzeti érdekképviseletének tekintette a határontúli (elsôsorban a romániai) magyarok problémáinak felvetését a kétoldalú tárgyalásokonés a nemzetközi fórumokon. Ezeknek a törekvéseknek az eredményeként deklarálták 1988-ban hivatalosan, hogy a határon túli magyarság a magyar nemzet része. Majd ebbôl kiin-dulva azt az elvet, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések a szomszédságikapcsolatok megkerülhetetlen részét képezik. Valójában ezt követôen indult el a magyarság-politika intézményesítése a Nemzeti és Etnikai Kollégium/Titkárság, majd 1990-ben a HTMHlétrehozásával.
Ez a nyolcvanas évek közepétôl a kilencvenes évek közepéig tartó idôszak alapvetôen
kisebbségvédelmi program volt: a nemzetközi emberi és kisebbségjogi normák betartatá-sa/kiharcolása a szomszédos országokban valamint ezzel párhuzamosan a közép-európaimagyar nemzeti kisebbségek saját autonómiáinak megvalósítása.
Néhány kérdésben konszenzus alakult ki a határon túli politikával kapcsolatban: 1. Nem a határok helyét, hanem azok minôségét kell megváltoztatni. 2. A határon túli magyar társadalmak saját intézményrendszerhez való joga. 3. A határon túli magyar pártok egyenrangú kezelésének az elve. (Ezt mindenki dekla-
4. A határon túli magyar érdekeknek a nemzetközi jogi fórumok elôtt való képviselete. 5. A magyar költségvetésnek része a határon túli támogatási rendszer. Nem kívánok abba belemenni, hogy az Antall-, a Horn- és az Orbán-kormányzat határon
túli politikája között mi a különbség. Sokkal fontosabbnak tartom a szétfejlôdés problémá-ját amelyet Tabajdi Csaba felvetett. Lehet errôl úgy gondolkodni, hogy a nemzeti egység re-ményében meg kellene a folyamatot akadályozni vagy más irányba kellene terelni. Ezzelszemben én úgy gondolom, hogy a közép-európai magyar kisebbségi közösségek egymástólés Budapesttôl való másként fejlôdése egy megállíthatatlan folyamat. Még akkor is ha a tér-ség sokféle integrációja során létrejön egy Budapestrôl meghatározott közös magyar média-tér és fogyasztás. Szembe kell nézni az adottságok másságával is. A határon túli töredéktár-sadalmakat (külmagyar életvilágok hálózatát) az intézményesültség szempontjából megkü-lönböztethetjük a szerint, hogy egyesek kulturális közösségekként léteznek, míg mások po-litikai (nemzeti) közösségként határozzák meg magukat. Kulturális közösség az ausztriai, aszlovéniai, és a horvátországi magyarság. Politikai közösség (aminek van egy konszociálistársadalmi berendezkedésre utaló jövôképe) a jugoszláviai, a romániai, az ukrajnai és a szlo-vákiai magyar kisebbség.
Sokkal élesebb a különbség, ha mûködés szempontjából nézzük meg ezeket a kisebbsé-
gi társadalmakat. Van három olyan kisebbségi közeg, amely már diaszpóraként vagy szór-ványként mûködik. Gyakorlatilag az asszimiláció útján van ebbôl kettô: a szlovéniai és ahorvátországi. Az ausztriai azért speciális helyzet, mert jelen van a hétezres elöregedett ma-gyar közeg Burgenlandban, egy 15 ezres ’56-os emigráció és a kb. 30 ezres, döntôen Erdély-bôl menekült sokkal fiatalabb csoport Bécsben. Ez utóbbiak már a nyugati magyarságra ésa Magyarországról egyre nagyobb számba Ausztriában és Németországban dolgozó vendég-munkásokra jellemzô új életformát alakítottak ki: Magyarországon kívül dolgoznak, de ide-haza is van házuk (a dunántúli lakáspiac keresletének jelentôs része ebbôl a közegbôl ke-rült ki) és itt töltik szabadidejüket. A kisebbségi társadalmak mûködésének másik típusalokális, falusias társadalmakká vált és középosztályuk jelentôs részben elvesztve, homoge-nizálódtak. Ez jellemzô a kárpátaljai és a vajdasági magyar közegre. A politikai elit tagolt,etnikai szavazóbázisa szétesett. A magyar közösségi intézmények formálisan mûködnek, detársadalmi modernizációs erôvel, mobilitási pályára állításhoz szükséges társadalmi tôkévelnemigen rendelkeznek. A „hivatalos” közösségi élet a hagyományôrzésre koncentrál. A ki-sebbségi társadalmak mûködésének harmadik típusa, amely teljes társadalmi tagozódássalés kiterjedt társadalmi alrendszerekkel bír: a szlovákiai és a romániai magyar társadalom. Történeti értelemben ezek a kisebbségi társadalmak létrejöttük szerint kényszerközössé-gek, amelyek nyolcvan év alatt vállalt közösségekké váltak azáltal, hogy kénytelenek voltakválaszolni a budapesti és a bukaresti, a prágai, a pozsonyi, a belgrádi nemzetépítési kihívá-sokra, és a saját társadalmuk modernizációjára is. Így jött létre – a nemzetépítô kisebbségielitek közremûködésével egy külön kisebbségi társadalom. De ezek épp a belsô és külsô in-tegrációs válaszok során fejlôdtek szét egymástól és egyben Budapesttôl is.
Két konkrét példa ennek a szétfejlôdésnek a következményeire: A nyelvtudományban
nagy vita van arról, hogy van-e standard magyar nyelv. Egyre inkább kiderül, hogy nincsilyen, hanem különbözô nyelvváltozatok léteznek. A politikai életben is teljesen nyilvánva-lóvá válik, hogy egy RMDSZ vagy egy MKP politikus az adott ország kormányzó pártjánaktagja, benne van a koalícióban, ott más súlya van, és másképpen viselik.
Napjainkban kezdôdött el az elsô olyan nagy magyar–magyar játszma amely alapvetôen a
magyarországi belpolitikai életet is tematizálhatja. Ez az úgynevezett külhoni állampolgárság-ról szóló törvény körüli aláírásgyûjtés Erdélyben, ami visszaüthet, akár a Fidesz kormányzat-ra, akár az egész magyar politikai elitre. A külhoni állampolgárságról szóló vitában a kisebb-ségi elitek Magyarországon is ugyanazokkal az emancipatorikus és szociális igényekkel lép-hetnek fel, amivel saját országukban, és ez beleütközik a magyar politikai elit értetlenségébe.
A kisebbségpolitika egyrészt kisebbségi érdekvédelem, másrészt társadalomszervezés.
Történetileg a kettô egyensúlya a kívánatos. Ez az egyensúlytörekvés jellemezte a Tabajdi-féle kisebbségpolitikát. A mai Fidesz kisebbségpolitikában azonban a társadalomszervezés,mint elv – éppen amiatt, hogy nagy, politikai indíttatású és nem a társadalompolitikábangyökerezô projekteket irányítanak – mintha háttérbe szorult volna.
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
Egy másik kisebbségpolitikai kettôség: a nyelvpolitikai irányultság és az önálló identi-
táspolitika. A nyelvpolitika a nyelvhasználati jogok biztosítása. S ehhez kapcsolódik az akérdés, hogy ez elegendô-e az azonosságtudat megôrzéséhez? Avagy már ehhez is nyelvi-kulturális alapon szervezett önálló intézményekre van szükség? A kilencvenes évek végéreegyértelmûvé lett, hogy maga a nyelvhasználat biztosítása sem oldható meg az identitáspo-litikai háttér nélkül.
A többször megcélzott külmagyar stratégia végiggondolásakor három folyamatot nem
lehet figyelmen kívül hagyni. 1. A határon túli magyar politikai közösségek képviselete a ’90-es években egyre inkább pártosodott, de magánál tartja az önkormányzati jogosítványokat(azt, hogy letéteményese a határon túli magyarság érdekképviseletének), miközben ôt ma-gát nem lehet társadalmilag ellenôrizni. Gyakorlatilag hiányoznak a társadalmi kontrollmechanizmusok, hiszen a nyilvánosság is ezeknek a pártoknak a kezében van. Eddig nemjöttek létre azok a kis magyar nemzeti tanácsok/parlamentek, amelyek minden autonómiakoncepciónak a lényegét képeznék. 2. A másik nagyon fontos dolog, hogy folyik a magyar– magyar (re)integráció. Ez megindult a tudományban, a kultúrában, a médiában, az okta-tásban, és a politika és a gazdaság szintjét is. Ezt azonban nem szabad kizárólag magyar ügy-ként kezelni. Az egész térségben folyik egy ilyen integráció, de sose szoktunk azzal foglal-kozni, hogy egyrészt ez a globalizációnak köszönhetô fogyasztási mintakövetésben a leg-erôsebb, másrészt a szláv népek vonatkozásában is beindultak új kapcsolatépítések. Tehátnem vagyunk egyedül ebben az integrációs folyamatban. Éppen ezért nagyon fontos volnaa magyar–magyar integrációt közép-európai összefüggés rendszerben elhelyezni. Régi törté-nelmi tapasztalat, hogy aki Közép-Európában államhatalmát tekintve erôs pozícióban van,az soha sem akar összefogni a többiekkel. Ezt a hagyományt meg lehetne törni, nem naivbölcsész optimizmussal, hanem konkrét szakpolitikával.
3. Van egy kánon a szülôföldön való maradásról a politikusok rutinosan felmondják, de
ez csak a retorikavalóság. Az ember nem csak azért él a szülôföldjén, mert szereti a hazáját(persze azért is), hanem azért, mert ott van mobilitási pályája, meg tud ott élni, és egyálta-lán, van a közösségi életnek egy olyan intenzivitása, ami oda köti. Úgy néz ki, hogy a maiVajdaság, Kárpátalja és Erdély nem az a világ, amely képes biztosítani ezeket a mobilitásipályákat. Pontosabban ezek az ottani pályák sokak számára nem versenyképesek a magyar-országi lehetôségekkel. Mit lehet ebben a tekintetben tenni? Új szempontokat kellene keres-ni. Kulcskérdésnek azt látom, hogy ezek a magyar csoportok miként vesznek részt az adottország modernizációjában, milyen a határon túli magyarság munkaerôpiaci pozíciója? Fon-tos az egyházi vagyon kérdése, fontos az önálló magyar felsôoktatás, de mindez alapvetôencsak akkor hasznosulhat, ha mindez a munkaerôpiaci pozíciók javítását, a középosztály ter-melést szolgálja.
Tabajdi Csaba:
Figyelmetekbe ajánlom a Históriának azt a számát, amely a magyar Millenniummal foglal-kozik. A befogadó készség kapcsán rendkívül meggyôzô, ahogyan ezt Glatz Ferenc bizonyít-ja. Egyrészrôl volt egy tudatos telepítô politika nemcsak az Árpád ház idején, hanem késôbbis. Másrészt ez a befogadó készség – a 20. század bizonyos idôszakát kivéve – nemcsak azuralkodó osztályt jellemezte, hanem a magyar társadalmat is. Glatz Ferenc ebben utal arra,hogy nemcsak a gazdag itáliaiakat és a német birodalomból származókat fogadták be a ma-gyarok, hanem a keletrôl jött szegényeket is: a besenyôket, a jászokat, a cigányokat, amikora zsidókat és a cigányokat a mai értelemben vett Nyugat-Európa kiûzte, ezért nincs ott mailyen értelemben cigányprobléma. A másik kérdés: hogyan lehet mitizálás nélkül megfogal-mazni, hogy végül is egy közepesen fejlett európai ország lettünk kelethez viszonyítva, jóvalnyugatiasabb szerkezetekkel. (Lásd: Bibó István és Szûcs Jenô). Miként definiálható ez? Akérdés a nemzettudat szempontjából megkerülhetetlen, mert egy magyar millenniumnak, amagyar államiságnak végül is valamiféle mérlegét meg kell vonni.
Romsics Ignác történész, egyetemi tanár
Nem arra készültem, hogy elôadást tartsak, hanem arra, hogy a megküldött szövegekkelkapcsolatban észrevételeket tegyek. Viszont olyan érdekes dolgok hangzottak el az ittenifölszólalásokban, hogy egy-két dologra szeretnék reflektálni. Én nem látom összeegyeztet-hetetlennek a magyar történelemnek azt az interpretációját, amit Balogh András mondott,és amirôl Tabajdi Csaba írt. Az igazságot a kettô között látom. Egykét konkrét példával meg-mondom, hogy mire gondolok. Kétségtelen, hogy mindig Európában voltunk, Európában va-gyunk, ott leszünk, tehát Európába nem kell „beemelôdnünk”. Most európai intézményekbekívánunk belépni, és lehet politikai stratégiát találni arra, hogyan kell oda bemenni, vagy ho-gyan nem kell. De kétségtelen, hogy európaiak vagyunk hosszú idô óta.
Az is igaz, hogy Európa nem egységes, sosem volt egységes, és ezen belül az egyes náci-
óknak és az egyes országoknak nyilvánvalóan mindig különbözô helye, különbözô pozíció-ja volt. Az államalapítással becsatlakoztunk egy akkori „globalizált” kultúrába, amelybôl az-óta sem szakadtunk ki teljes mértékben, még tulajdonképpen 1945 után sem. Már Mohácselôtt is különbözô szintjei voltak az európaiságnak. Ez mindig akkor jut eszembe, ha Fran-ciaországban járok, és a francia gótikus katedrálisokat látogatom, az orleánsit, vagy a reim-sit, és hasonlítom a magyar gótikához, aminek nagyon piciny nyomai vannak, pedig mi is akeresztény kultúrkörhöz tartozunk. Nem azért, mert a törökök elpusztították, a nyugati ésészaki sávban sem találunk olyan gótikus katedrálisokat, mint amilyenek Franciaországbanvannak. Tehát Európában voltunk, Európának a keleti felében, földrajzilag a közepén, amitezért nevezhetünk Közép-Európának is. Mohács elôtt és Mohács után is azonban egy sajá-tos szinten voltunk ott. Ha még távolabb megyünk, akkor még inkább felfedezhetôk egy
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
ilyen szintkülönbségek. Azt hiszem, hogy ezek a szintkülönbségek megvoltak, megvannakés meg is lesznek. Tulajdonképpen csak annyit tehetünk, hogy a különbözô tényezôk általszámunkra kijelölt pályán belül az optimumhoz közelítünk, vagy pedig távolodunk attól.
A politikának nyilván az a feladata, hogy az optimum felé közelítsünk. Ebben az értelem-
ben én föloldhatónak látom azt az ellentétet, hogy európaiak vagyunk, de ugyanakkor soktekintetben különbözünk is attól, amit mindig mintaként szoktunk említeni. Én ezeket a kü-lönbségeket ma is látom. Nyilvánvalóak például a munkakultúrában. Abban, hogy a világ-nak a nyugati felén akárhol, ha 8 órára beszéltünk meg egy találkozót, akkor ott 8 órakor atalálkozó meg szokott kezdôdni, és ha véletlenül nem kezdôdött meg, akkor elnézést kér-nek. Magyarországon a gyakorlat nem ez. A negyedórás késés természetesnek tûnik. Utal-hatnék arra is, hogy hogyan bánnak az emberrel a bankban, az üzletben itt és tôlünk nyu-gatra. Tehát látok javítani valót az országnak a munkakultúráján és a mentális beidegzôdé-sein.
Kétségkívül, ha Európát egészben nézzük, ugyanezekkel, sôt rosszabb jelenségekkel is
találkozunk, például Portugáliában, vagy Görögországban. Hozzájuk képest jó helyezésünkvan talán még most is. Azt hiszem, hogy a vitának az a lényeges pontja, hogy milyen mérték-ben specifikus a magyar fejlôdés. Ekkora országnak, mint Magyarország a szuverenitása ter-mészetesen korlátozott volt évszázadok óta, noha ennek a korlátozottságnak is nagy foko-zatai vannak. Függetlenül attól, hogy vannak itt amerikaiak, vagy nincsenek itt amerikaiak,a szuverenitásunk meglehetôsen korlátozott, és ezt így kell tudomásul venni. Ezzel nem ál-lunk egyedül. Más országoknál ez ugyanígy van, és a világ e szerint mûködik.
Ezek után szeretnék elszakadni a kialakult vitától, és a tanulmányok egykét centrális
pontjához kapcsolódni. A törekvést magát, hogy egy politikus, vagy egy politikai pártnak aképviselôje ki akar alakítani alapvetô kérdésekben nemzeti konszenzust, és e mögé fel akar-ja sorakoztatni a politizáló közvéleményt, rokonszenvesnek tartom, és ezzel egyetértek. Több ilyen kérdés van nyilván, az egyik a kisebbségi kérdés, amirôl itt sok minden elhang-zott. Szeretnék egy másik ügyet is említeni, amelyet ugyanilyennek látok, és nagyon szoro-san kapcsolódik a globalizációs jelenséghez. Tabajdi Csaba említi, hogy nekünk három kin-csünk van: a földünk, az agyunk, és a termálvíz. Mind a három fontos, de ezek között én na-gyon fontos fokozati különbségeket látok.
Termálvizeink most vannak, ám lehet, hogy egyszer nem lesznek. Tehát erre a jövôt fel-
építeni nem lehet. Bár amíg vannak, addig ezt nyilván ki kell használni ôket. A termôföldünkis nagyon fontos, mert szeretjük, amit itt megtermelünk. Ám sokkal fontosabb volt ezelôtt100–200 évvel, amikor a nemzeti jövedelem 50–60 százalékát adta. Ma, ha jól tudom, csaknéhány százalékát adja a termôföld. Ezzel nem akarom lebecsülni a föld jelentôségét, csu-pán reális perspektívába szeretném helyezni a fontosságát.
Ezzel szemben a tudást olyasminek tartom, amitôl a jövônk alapvetôen függ. Ha valami-
ben hibáztatom a magyar politikai elitet, akkor azért hibáztatom, mert az elmúlt tíz évbenképtelen volt a szavazatmaximáló stratégiákon fölülemelkedve ebben az alapvetô kérdés-
ben egy olyan konszenzusra jutni, amely hosszú távon biztosíthatná Magyarországnak a re-latív elônyöket a globalizálódó és integrálódó világban. Magyarország ezt a Habsburg ura-lom alatt el tudta érni, a Horthy idôszakban – bizonyos szempontból – el tudta érni. Az utób-bi 10–15 évben viszont nem tudta elérni, aminek katasztrofális jelei vannak az alapoktatás-ban, a középoktatásban és a felsôoktatásban egyaránt. Magyarországnak több nyelvenbeszélô, a világban járatos fiatalemberekre van szüksége. Ilyen emberek vannak, és egyretöbben lesznek, akár teszünk valamit, akár nem. Ha van egy párt, amelynek erre elképzelé-se, koncepciója van, akkor ezt a folyamatot siettetni, befolyásolni tudja, és a nemzet érde-kében kamatoztatni. Sajnos azonban ebben nem látok semmiféle elôremozdulást vagy bár-miféle távlatos koncepciót. Tehát én a legfontosabbnak a jövô embereit tartom. Vagyis azt,hogy mostani fiataljaink hogyan tudják a jövôben a globalizált világ körülményei közepettea magyar érdekeket, a magyar nemzeti érdekeket képviselni. Az utóbbi öt évben sikerült el-érni, hogy a pedagógus fizetések most már hosszú idôn keresztül az átlag alatt vannak 5–6ezer forinttal. Görög–török példát mondok: ott az egy fôre jutó GDP 160 %-a egy tanár át-lagfizetése, míg Magyarországon 70 %. Ebben nincs különbség az Antall-, a Horn- és az Or-bán-kormány között. Ez tragédia. Az, amit Nemzeti Alaptanterv címén mûveltek, szintén egytragédia volt. Akik kialakították, azoknak nem volt reális képük arról, hogy mi van egy ma-gyar faluban, vagy egy magyar kisvárosban, és mikor elmondtuk nekik, akkor sem akartáktudomásul venni, hogy az élet onnan másképp néz ki, mint ahogyan Budapesten elképzelik. Olyan tárgyakat iktattak a nemzeti alaptantervbe, amelyek sem az Egyesült Államokban,sem Németországban, sem Franciaországban nincsenek. Az oktatás terén nem történt sem-miféle távlatos kezdeményezés egyik kormányzat részérôl sem.
A másik alapvetô probléma a nemzeti kérdés és a baloldal, ami a modern magyar tör-
ténelem egyik neuralgikus pontja. A magyar munkásmozgalmon belül a nemzeti kérdés rit-kán volt a helyén, és ritkán kezelték megfelelôen. Ezt így volt a Tanácsköztársaság alatt, ami-kor a nemzeti trikolort a vörös zászlóval, a nemzeti Himnuszt pedig az Internacionálévalcserélték le, így volt 1945 után egy egészen abszurd módon, és 1956 után különösképpen.
Ez a szembenállás egyáltalán nem törvényszerû. Lengyelországban nem volt törvénysze-
rû, Spanyolországban nem volt törvényszerû, tehát nem kell, hogy így legyen! Attól, hogy va-laki baloldali és szocialista, minden további nélkül támogathatja a székelyföldi magyarokautonóm törekvéseit. Ebben semmiféle ellentmondást nem látok. Azok közé a baloldali em-berek közé tartozom, akiket a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontja miatt a baloldalon na-cionalistának tartanak. Örülük, hogy Tabajdi Csabával és a Balogh András által elmondot-takkal a legteljesebb mértékben egyetérthetek. Tehát: globalizáció és integráció lesz, ehhezcsak alkalmazkodni lehet, ezzel szembeszállni nem. Azonban a Kárpát-medencében élô em-berek túlnyomó többsége évtizedek múlva is magyar nyelven fog egymással kommunikál-ni, miközben az elittôl elvárható, hogy több nyelven képviselje ennek a magyar nyelvû kö-zösségnek az érdekeit. Mindenki nem fog megtanulni a globális világnak a nyelvén, ez nyil-vánvaló.
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
Összefoglalva: Tabajdi Csaba tanulmányát, a Magyar Optimumot alapvetôen jónak tar-
tom, és Balogh Andrással egyetértve helyeslem, ha a magyar baloldal újragondolja viszonyáta nemzeti ügyekhez. Görög Tibor tudományos kutató
Szolidarizálok azzal, amit Balogh András mondott az „Emeljük be Magyarországot Európá-ba” címû anyaggal kapcsolatban. A baloldal és a nemzeti kérdés, valamint a Magyar Opti-mum címû anyagokról már többször is szó esett. Azokat az anyagokat nagyon jónak, érté-kesnek, fontosnak tartom, és más fórumokon is felhívtam a figyelmet ezekre az anyagokra,mint értékes elméleti – politikai teljesítményre. Ezt a tíz oldalas anyagot azonban nem tar-tom jónak, legszívesebben azt mondanám, hogy vissza kellene talán vonni, mert ebben a for-mában nem hiszem, hogy van funkciója. Valahogy keveredik benne több mûfaj. Többen ne-vezték ezt röpiratnak, egy kicsit hasonlít az ünnepi beszédre, vannak benne tanulmányszerûelemek, és ugyanakkor egyfajta párthatározatra is hasonlít a szövege, a különbözô pontok-ba szedett részei.
Annak a funkciónak, amelyrôl Tabajdi Csaba már a múlt alkalommal beszélt, nem felel
meg terjedelmi okokból, mert túl hosszú. Ha mégis be akarjuk terjeszteni, hogy valamilyendokumentumként a kongresszus fogadja el, akkor lényegesen le kellene rövidíteni. Marad-hatna egy rövid bevezetô rész, és talán a 12 pont a végén, akkor talán megfelelne funkciójá-nak. Mostani formájában azonban nem tudtam vele azonosulni, valahogy idegen volt nekem.
Szeretnék véleményt mondani az itt vitatott néhány kérdésrôl is. Balogh András és
Romsics Ignác azt mondta, hogy a baloldal általában érzéketlen volt a nemzeti kérdés iránt,elhanyagolta a nemzeti kérdést. Azt hiszem, hogy ezek a megállapítások pontatlanok és el-nagyoltak. Tény, hogy azok között az elméleti-politikai problémák között, amelyekkel a bal-oldal foglalkozott, az egyik csomópontot a nemzeti kérdés alkotta. Ezt számos példával le-het igazolni az elmúlt száz év történetébôl. Érdekes adalék, hogy amikor Jelcint megválasz-tották elnöknek, meghirdette, hogy ki kell alakítani a nemzeti eszmét Oroszország számára,és kibontakozott egy vita. Ebben a legaktívabb a baloldal és a kommunista párt volt. A ma-ga szövetségi politikájához a nemzeti kérdést tekintette alapnak, és nem véletlenül ezt a bal-oldali tömörülést „népi hazafias szövetségnek” nevezték el. A kommunista párt túlságosanjobbra ment a nemzeti kérdés kezelésében, és létrejött bizonyos szövetség a kommunistákés a jobboldal között, amirôl a liberális publicisztika úgy írt, mint kommunista-fasisztaszövetségrôl.
Gresznárik Pál nagykövet
Néhány gondolatot szeretnék szólni elsôsorban az Emeljük Európába a magyarságot címûröpirathoz, és magához a vitához. Az elsô kérdés, amit Görög Tibor is felvetett, hogy valójá-ban mi a mûfaja? Számomra ez elsôsorban egy politikai röpirat, Romsics Ignác kifejezésé-vel, az MSZP szavazatmaximáló stratégiájának egy eleme, amit nem kell szégyellni. Ezt úgyis kezelem mélységében és tartalmában, mint ami egyfajta üzenet mindazon problémákról,amelyek más összefüggésben, más megfogalmazásban és más következtetésekkel az ország-ban és az ország határain túl mint a magyarság sorskérdései állandóan, közszájon forognak. Ebbôl a szempontból jó dolognak tartom, hogy a Szocialista Párt hallassa a hangját ezekrôla kérdésekrôl. A röpiratot önmagában jó dolognak tartom, bár az egész nyelvezetében érzekvalami problémát. A kérdés az, hogy kinek szól? Azt hiszem, hogy Tabajdi Csaba elsôsorbana határon túlra üzen ezzel az írással. Egész szóhasználata, gondolatvilága tükrözi azokat avitákat, amelyek ez ügyben nemcsak az utolsó tíz évben, hanem Trianon óta folytak a ma-gyar szellemi életben. De nem tudom, hogy ebben az összefüggésben, vagy ebbôl a nézetbôlmennyire szolgálja a szavazatmaximáló stratégiát, amelynek – meglátásom szerint – az esz-köze. Görög Tibor mondta, hogy vissza kellene vonni ezt az írást. Ezt én nem mondanám. Csak azt, hogy a belföldi olvasó, a magyarországi magyar gondolkodása, agya járása, a po-tenciális választópolgárok ízlése szerint át kellene fésülni ezt az írást. Ebbôl a szempontbóla röpiratnak a frazeológiáját megváltoztatnám, belföldibbé tenném.
A következô téma, amihez hozzá szeretnék szólni, a globalizáció, integráció és a nemze-
ti kérdés összefüggése. Balogh András a szívembôl szólt, amikor ezekrôl a témákról beszélt,és arról, hogy a nemzeti kérdés aktuális, egész egyszerûen van, tehát nem lehet megkerülni. Mindenki, aki ezt próbálta megkerülni, lepattant errôl a problémáról. A „szocialista Magyar-ország” politikai vezetése akkor, amikor ezt a problémát meg akarta kerülni, tulajdonkép-pen állandóan zátonyra futott vele, mert a hamu alatt ott volt a parázs ebben a kérdésben.
Tabajdi Csaba tudja ezt a legjobban, mert ô volt az, aki idônként felmutatta, hogy – van.
Szeretném a magam diplomáciai tapasztalata alapján elmondani húsz évet töltöttem Nyu-gat-Európában, és ebbôl 11 évet európai uniós országokban, hogy az európai integrációnakis van egy belsô fejlôdése, ami a nagyon idealisztikus „Európai állam” szemlélettôl, az Euró-pai Egyesült Államok létrehozásától visszafelé megy, retirál a nemzeti kérdés a valóság mi-att. Tehát retirál az Európai Unió, és elôhozza a szubszidiáris döntési mechanizmusnak ajelentôségét, ami már arra reakció, hogy a nemzeti identitás fenntartásának a vágyát nemtudják kikerülni. A regionalizmusban, a régiók Európájában is már egyfajta engedményt lá-tok.
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
Havas Péter tudományos kutató
Egyetlen problémát szeretnék kiemelni. Az üzenet 6. oldalán van egy kifejtett gondolat,melynek a végén azt olvashatjuk, hogy szeretnénk, ha Magyarország nem lenne „kompor-szág” és a fejlôdés perifériája, hanem Nyugat-Európa része, még ha annak keleti pereme is. Azon a véleményen vagyok, hogy ha egyáltalában Nyugat-Európa példa, minta lehet (nemvagyok benne biztos), akkor is ez nem elhatározás kérdése, hanem megfelelô társadalmi,gazdasági, politikai fejlôdésnek az eredménye lehet.
A fejezet elején azt a tézist találjuk, miszerint a 12–15. század óta elôször nyílik reális
lehetôség arra, hogy Magyarország gazdasági, politikai és kulturális szerkezete szinkronbakerüljön a nyugat-európai társadalomszervezési modellel. Történész vagyok, s bár nem fog-lalkoztam a kérdéssel, hogy mennyiben volt meg ez a szinkron a 12–15. században, de úgygondolom, hogy napjainkban ez illúzió. Akármennyire is az Unió tagjai leszünk, Magyaror-szág közép-európai, közép-kelet-európai eredetét, sajátos társadalmi – gazdasági környeze-tét, kapcsolatait a többi térségbeli országgal nem lehet átlépni. Kiemelkedni a jelenhelyzetbôl nem úgy lehet, hogy elhagyja a közép-kelet-európai régiót, és Nyugat-Európa ré-szévé válik. Azt hiszem, hogy mi Európa részévé válni csak a kelet-közép-európai régión ke-resztül tudunk. Sajátos utat bejárva, kiemelkedni ebbôl a régióból, függetleníteni magunkatettôl a régiótól nem tudjuk, attól tartok, hogy ez ebben az értelemben illúzió. Ha Kelet-Kö-zép-Európa csatlakozik az Unióhoz, akkor Magyarország ezzel a régióval együtt válik Euró-pa részévé, megôrizve ennek a régiónak a sajátosságait, nem pedig Nyugat-Európa része le-szünk. Tehát ez az elsô problémám, ezen lehet gondolkodni, mert ez értelmezés kérdése is.
Van még egy problémám. Amikor a 20. század tragédiáiról beszélünk, akkor Trianonról
és a Holocaustról teszünk említést. A II. világháború és fôképpen annak a következményeebbôl a felsorolásból teljesen kimarad. Pedig – véleményem szerint – Magyarország sorsaebben a században messzemenôen attól függött, hogy belesodródtunk egy háborúba, meg-szálltunk területeket Oroszországban és Ukrajnában, és ez természetesen kiváltott egy „el-len megszállást”, amely 40–50 éven keresztül Magyarország társadalmi, gazdasági fejlôdésétbefolyásolta. Olykor hallgatok olyan vitákat, amelyben azt hangsúlyozzák, hogy geopolitika-ilag a II. világháború után mindenképpen a keleti blokkhoz kapcsoltak volna bennünket. Eztnem tudom elfogadni, és azon a véleményen vagyok, hogy a 1945 utáni fejleményeket nemlehet elszakítani a II. világháborútól. Átugrani ezt a szakaszt azzal megjegyzéssel, hogy a vi-lágháború után is megmaradtak a méltánytalan, igazságtalan határok, nem lehet. Bármeny-nyire nehéz ügy, és bármennyire kegyetlen probléma is, mégsem lehet figyelmen kívül hagy-ni a háborúnak egyik következményét.
Balogh András:
Úgy gondolom, hogy ennek az anyagnak az a célja és érdeme, hogy beviszi a Szocialista Pártgondolkodásmódjába a nemzeti kérdés fontosságát. Ez az, amiért tulajdonképpen össze-gyûltünk, és amivel egyet tudunk érteni. Amit korábban elmondtam, azok részben szakmaijellegû kérdések, amik nem a fô vonalhoz tartoznak, részben pedig egyszerûen olyan izgal-mas problémák, amikre föltétlenül vissza kell térnünk általános elméleti keretekben. De na-gyon fontosnak tartom azonban, hogy a mûfaji letisztítás megtörténjen. Azokat a részeketkell markánsabbá tenni, amelyek bekerülhetnek a Magyar Szocialista Párt programjába, po-litikájába, stratégiájába. Ez volna a nagy erénye, és ezek az elemek benne is vannak. Ez a lé-nyege annak, amit mondani szeretnék.
Görög Tiborral húsz évvel ezelôtt kezdtük a vitát ezekrôl a kérdésekrôl és most ugyan-
ez a vitánk folytatódik tovább. Valóban finomkodóan fogalmaztam, amikor azt mondtam,hogy általában a munkásmozgalom és a szocialisták általában érzéketlenek voltak a nemze-ti kérdések iránt. Tényleg nem pontosan fogalmaztam, mert a szocialisták sok esetben idét-lenek, sôt ostobák voltak, csak mert képtelenek voltak a kérdést intellektuálisan felfogni azelmúlt több, mint száz esztendôben. Idônként pedig olyan dolgokat mûveltek, akár az elmé-letben, akár a gyakorlatban, amitôl az elhatárolódást egyértelmûen és világosan meg kelltenni. Azzal indult a szociáldemokrata mozgalom, bizonyos teljesen elfogadott liberálisgyökerekbôl, részben pedig az akkori munkások mozgalmából amikor a nép jelentôs töme-ge még nem integrálódott a nemzetbe, hogy az egész nemzeti problematika, a nemzeti ideo-lógia a burzsoáziának az ideológiája. Aki a szocialista nevelés célpontjává vált, szakszerve-zetek, munkások, azokat arra nevelték, hogy semmi közük nincs ahhoz, ami a nemzettelkapcsolatos. Ez tulajdonképpen az alapgondolat, ami a tapasztalatok alapján elfogadhatat-lan. Többek közt azért is, mert ez az ideológia vezetett oda, hogy Németországban, vagy Ola-szországban nem utolsó sorban a munkásmozgalomból származóknak a betódulásával – anemzetiszocializmus nyert teret, azokkal a következményekkel, amiket nagyon jól ismerünk. Mussolini szerepe és mozgalma nagyon jól mutatja ezt. Hasonlóan tanulságos a Saar-vidékinépszavazás története is. A munkásosztály – mondták a kommunisták és a szociáldemokraták– természetesen a demokratikus Franciaországhoz fog csatlakozni. És miért nem csatlako-zott? Mert a munkások pontosan tudták, hogy a nemzeti kérdés létezik: nem mindegy nekik,hogy németül tanulhatnak-e, németül beszélhetnek-e, németül szidhatják-e a saját burzsoázi-ájukat, vagy pedig úgy járnak, mint Elzászban. Ezek igenis fontos dolgok, mert az emberek-nek van nyelvi – nemzeti tudatuk. Ezek a 19. és 20. századnak a nagy tapasztalatai. Ezt azértvagyok kénytelen elmondani, mert a mi pártunkban tovább folytatódnak idônként ugyanezekaz elképesztô leegyszerûsítések, és megmaradtak a rossz hagyományok.
Ugyanez a helyzet a másik irányban is. Bárdi Nándor azt mondja, hogy a szocialista kor-
mányzás kisebbségpolitikája mindig csak konkrét „pitiáner” ügyekre korlátozódott, nemvolt víziója, mint az ellenfeleiknek. Hát éppen ezek a konkrét, „pitiáner” ügyek vezettek az
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
alapszerzôdésekhez, vezettek megkülönböztetés nélküli támogatásokhoz, a „vízióval” ren-delkezô urak pedig annyit tudtak tenni, hogy egyfolytában szidalmazták ezt a politikát pél-dául az alapszerzôdéseket. Ebben a szocialista idôszakban konkrét eredmények születtek,ez vitathatatlan. Igaz, hogy Tabajdi Csabának idônként sárkányölô Szent György lovagkéntkellett fellépnie, mert saját pártján belül sem volt mindig megértés, de a másik részrôl kife-jezett gyûlölködés nyilvánult meg. Tehát azért súlyozni kellene ezekben a dolgokban.
Úgy érzem, hogy még sok olyan szakmai kérdés van, amirôl beszélgetnünk kellene, hi-
szen alaptalan lenne azt gondolni, hogy van egy tudományos grémium, amelyik értelmesentud beszélni, és vannak a politikusok, akik remélhetôleg néhány szlogent fel tudnak kapni,és ezeket használják. Egyszer például tényleg ôszintén kellene beszélnünk olyankérdésekrôl, mint a „befogadó nemzet”. Ha komolyan beszélgetnénk, akkor azt mondanám,hogy tulajdonképpen történetietlen dolgok ezek. Például a kunokat, akikhez én is sorolommagamat, nem hiszem, hogy tárt karokkal befogadták. Bejöttek, mert úgy adódott, hogy akitudott, bement, aki nem, az – nem. Ezek természetesen sohasem egy-egy nemes gesztusnaka következményei. Olvasom Szent István intelmeit, hogy jó dolog a soknemzetiségû ország. Akkor fogalmazódott ez meg, miután nem bírt az ellenfeleivel, a saját rokonaival, a pogánymagyarokkal, és behívta a külföldieket. Egyébként Kádár János szerény volt hozzá képest,ahogyan behívta a külföldieket a rendcsinálásra, mert uralkodásra már oda adta a hatalmataz idegeneknek. Szóval, ezeket a történelmi utalásokat használjuk, ha hasznos, és segít azerdélyi magyaroknak, de azért lássunk világosan, hogy szakmailag ezekkel nem lehet mitkezdeni, komoly szakmai vitára alkalmatlan szlogenek.
Hasonló a „többnemzetiségû ország” megfogalmazása is. Ha tudjuk, hogy ez egy politi-
kai szint, amely jól segíti azt, hogy mi együtt éljünk a saját kisebbségünkkel, akkor száz szá-zalékosan híve vagyok. Meg kell azonban különböztetni a komoly történeti elemzést, mertkülönben nem tudok vele mit kezdeni. Ez tanács a következô vitákhoz.
Bárdi Nándor:
Két reagálás Balogh András véleményére. Azt a szót, hogy pitiáner probléma, én nem hasz-náltam. Azt mondtam, hogy pragmatikus és ez számomra pozitív minôsítés. Engem a „vízi-ók”, a politikai retorika különösebben nem érdekel, az izgat, ami megvalósul. Visszautasí-tom, hogy én a Fidesz védôügyvédjeként szerepelnék, a saját véleményemet mondtam el. Amásik: volt Balogh Andrásnak egy kitétele, hogy azért jók ezek a szlogenek, mert majd hasz-nos lesz az erdélyi magyaroknak. Ezt sem tudom elfogadni. Én azt gondolom, hogy lehetolyan történeti tudat, amely traumatizált, és lehet olyan, amelyik racionalizált. Ez egyarántérvényes a határon túli magyarokra és a magyarországi magyarokra. A politikának ebbenfelelôssége van, mert mítoszokat PR eszközként nem kellene manipulálni a történeti tudat-ban sem.
Rövid válaszom a feltett körkérdésre. Az elsô: kulcsfontosságúnak látom, hogy a mun-
kaerôpiacon milyen pozíciói vannak a magyarságnak. Ezt határokon túl és határokon belül,amikor migrációról beszélnek, soha sem szokták felvetni. Nagyon sokan települnek át, elsô-sorban legalább érettségivel rendelkezô emberek, de a legtöbben felsô fokú végzettséggelrendelkeznek. Ezzel sokat nyert Magyarország a 1980-as évek közepétôl kezdve. Ma Kolozs-váron az informatikusok 80 %-a eljön Magyarországra. Magyarországnak ebbôl a migráció-ból elônye származik és ha ebbe elôzetesen befektet, akkor magának fektet be. Ez egy prag-matikus dolog, de én ezt fontosnak látom.
A második: a határon túli magyarság szempontjából nagyon fontosnak vélem, hogy
Közép-Európában gondolkodjunk, nem az általánosságok szintjén, hanem térben. Sepsi-szentgyörgy és Skopje ugyanolyan távolságra van (800 km), ráadásul Macedónia fôvárosaautópályán elérhetô… A magyar kereskedelem, gazdaság még sehol sincs, sem Monteneg-róban, sem Macedóniában, de a magyar fekete business már ott van ezeken a helyeken. Te-hát van egy másik Magyarország, van egy másik Közép-Európa, amire lehet mondani, hogykriminalizált, mert például Szerbia olajellátása a háború alatt román, szlovák, ukrán, magyarillegális együttmûködés nélkül nem létezett volna. De ezek valós folyamatok akkor is, hanem a polgári, jogállami keretek között léteznek. Nem csak a folyamatok megértése miatt,hanem ezért is fontosnak tartom a közép-európai rálátást, hogy a saját ügyeinket egy na-gyobb viszonyrendszerben kívülrôl láthassuk és láttassuk.
A harmadik: az integráció során lesznek olyan közép-európai és a magyar történeti tér-
hez tartozó területek, amelyek nem kerülnek be az EU-ba és a NATO-ba (Vajdaság, Kárpát-alja). Az uniós tapasztalatok alapján az Unió határán rendszerint létrejön egy-egy intenzí-vebb regionális gazdaság övezet (Burgenland – Nyugat-Magyarország példája). Kérdés, hogyezekkel a területekkel mit lehet kezdeni? Ezek nem víziók, nem játszadozás a szavakkal,nem melldöngetô magyarság kérdése. Ezekben a régiókban jelentôs infrastrukturális fej-lesztésre van szükség. Míg régebben a magyar külpolitika kérte a határátkelôhelyeket és amásik fél nem akarta biztosítani, mára megváltozott a helyzet. A másik fél akarhatárátkelôhelyeket (pl. a Temesvár – Szeged vonalon, Ipoly mente) és a magyar kormány-zat a merevebb szereplô. Sok–sok regionális politikai döntésre lesz szükség, mert akárhogyis integrálódik Európába Magyarország, itt marad Európának ezen a felén és itt kell valami-lyen szerepet vállalnia. Ebben pedig a regionális fejlesztéseknek lesz kulcsszerepe.
Még egy a vitában felmerült kérdés van, amelyre szeretnék visszatérni. A befogadó nem-
zet kérdése tipikus példája annak, hogy a történelemben meglévô momentumokat eredetikontextusukból kiszakítva hogyan próbálják politikai célokra felhasználni. Nem új a dolog,a két világháború között is használták, Trianonra való reagálásként találták ki. Készítettekegy évszázadokon átnyúló interpretációt arról, hogy Szent István befogadta a nemzetisége-ket, és onnan kezdve mi mindig jól bántunk velük, és ha visszatérnek még egyszer a szlová-kok és a románok (akik csak azért nem térnek vissza, mert nem engedi az Antant, de egyéb-
Magyarország és a magyar nemzet az új Közép- és Kelet-Európában
ként szeretnének – feltételezték hivatalos körökben), akkor megvalósítjuk Szent Istvánegyüttélési politikáját. A valóság azonban az, amit Balogh András elmondott, hogy Szent Ist-ván behívta a német lovagokat, mert valahogy le kellett verni a lázadó Koppányokat. Tehátamikor Szent István azt mondja, hogy az egynyelvû nemzet törékeny, akkor ô nem arra gon-dol, hogy jöjjenek ide a románok és a szlávok. Ô arra gondol, hogy jöjjenek a német lovagokés az olasz iparosok, mert azokkal lehet „kultúrát csinálni”. Ez egészen más probléma, mint amodern nemzetállam korában a nemzetiségi kérdés. Tabajdi Csaba természetesen idézhettörténészektôl szövegeket, amelyekben ez így jelenik meg ma is. De ez nem azt jelenti, hogyezen egy szaktörténész nem mosolyodik el magában. A középkori nem magyar népességhez va-ló hatalmi viszonyt a szakirodalomban Mályusz Elemér már a harmincas években tisztázta. Tabajdi Csaba:
Majdnem lehetetlen ennyi mindenre reagálni, ezért csak néhány dologra térek ki. A „befo-gadó nemzet” fogalmát nem apolegetikus célból mondtam, de ha nem világos, akkor nemszerencsés a használata. Az egész Millenniumi Üzenetet újra át fogom gondolni. Bár nagyonszükséges lett volna szólni néhány olyan dologról, amelytôl zengett az ország és erre az el-múlt év során semmi válasz nem volt baloldalról. Ilyen maga Szent István személye. Nála el-szántabb europeer nem volt, hiszen mindent, ami „törzsökös magyar” volt, félretett. Féltör-zsi, félállami szervezôdés helyett állami szervezôdést, ôsi pogány hitvilág helyett római rítu-sú kereszténységet vezetett be, és teljesen új külsô kapcsolatrendszert alakított ki. Azok,akik most reggeltôl estig „szentistvánoznak”, azt hallgatják el, hogy vannak történelmi szi-tuációk, amikor ahhoz, hogy a magyarság fennmaradjon, mindent meg kell változtatni. Ez számomra Szent István mûvének legfontosabb tanulsága. Amibôl nagyon sok mindenkövetkezne a Magyar Szocialista Párt és a baloldal számára: mi a nemzeti, és mi az idegen?Kell-e külsô dolgokhoz alkalmazkodnunk, vagy sem? Ezek alapproblémák. Bárdi Nándor-nak igaza van, hogy a Szent István-i Magyarország a magyarok állama volt. Nem ártott vol-na azonban a Millenniumi Üzenetben kifejteni, hogy abban az államban kezdettôl fogva kéttársnép is jelen volt: a szlovák és a horvát. Társnépi státuszra tett szert késôbb a betelepí-tés nyomán a német, a román, a szerb, és voltak még itt jelentôs számban más velünk élôkisebbségek. A történelmi Magyarország multietnikus ország volt egészen Trianonig. Ennekkomoly üzenete lehetett volna a Millennium kapcsán a Magyar Szocialista Párt kommuniká-lásában, de ez nem történt meg.
Rendkívül inspiráló volt, ahogyan Balogh András bemutatta, milyen történelmi
elôzményei voltak a globalizációnak. Ez rendkívül hasznos mind a teoretikus munkában,mind a gyakorlati munkában. Üzenet azoknak, akik a globalizációból ideológiát próbálnakgyártani aszerint, hogy aki globalizáló, az modern és korszerû, aki kritizálja a globalizációt– nem szélsôjobboldal módjára, hanem egyáltalán bármiféle kritikát meg mer engedni a
Gepes de Comunicação e Artes Projeto do Gepes de Comunicação e Artes(elaborado entre setembro e outubro de 2005 por Cristina, Maíra e Mariana) 1) O que é o Gepes para nós? Gepes: Grupo de Estudos e Pesquisas em Economia Solidária. Essa sigla nos remete diretamente ao estudo da Economia Solidária, o que nos faz imaginar que, quando foi criado, a intenção do grupo era contemplar